Rendszeres futásaim kezdetét körülbelül szeptember elejére tudom időben elhelyezni. Ez annak volt köszönhető, hogy úgy nézett ki, megyünk a novemberi velencei tájfutásra és szerettem volna az erőnlétemet növelni. Igyekeztem mindig gyorsabban és gyorsabban futni – de csak nagyon amatőr szinten, nem is nagyon tudtam semmit a futásról. Heti egyszer-kétszer vettem rá magam a futásra, de sokszor volt úgy, hogy a kényelem nagyobb úr volt, mint a sportolás szeretete.
Aztán egyik nap jött egy telefon, hogy lesz egy erdei futóverseny. Igazán elgondolkodtatott. Sose voltam még futóversenyen, gondoltam, ez egy jó lehetőség, hogy láthassam, hol és hogy állok éppen más emberekhez képest. Így rá is bólintottam a lehetőségre.
2009. október 17.
Életem első futóversenye volt tehát ez. Előző este egy kis vörösborozás keretében kérdezték, hogy mi az időcélom. A táv, amit választani készültem 10km volt /ami valójában a pálya adottságaiból következve 9.744 méter/. Időre még nem is futottam ennyit, csak 5km-t, tehát abból számolva adtam meg egy megközelítő választ: ’hát olyan 45-46 perc’. Kimentem tehát a helyszínre. Első benyomásom, hogy jó sok ember volt, igen felkészültnek néztek ki, néhányan elég profi cuccokban jelentek meg, egy kicsit el is tántorodtam.
11 órakor Balczó András startjelzésére elindult a verseny. Megindult az embertömeg – valahol én is a közepén. Igyekeztem előnyösebb pozícióba kerülni, hogy a továbbiakban pszichésen is hozzájárulhasson az önbizalom fokozódásához. Nagyjából beállt a sorrend, én valahol középen – előttem is, mögöttem is emberek. Messze, nagyon messze magam előtt láttam egy nagyjából együtt haladó csapatot. Éreztem, hogy esélytelen őket beérnem, tehát ellötyögök majd a magam kis tempójában. A 9.744 méter négy körből áll. A start-cél pontnál a versenyzők hozzátartozói biztatták a futókat – ez nekem mindig jól esett, így egy energialöket is segített a pálya ezen szakaszán. Talán erős kezdésbe kezdhettem, mert a harmadik kör közepe táján egy holtpont érzés uralkodott el rajtam, igyekeztem minél hamarabb átlendülni rajta, de kínzott. Kisebb hányinger is rám jött, de nem sokára el is múlt. Futottam, futottam, nem engedtem, hogy megelőzzön bárki is, inkább én előzgettem másokat, tartottam a tempót, nem akartam alább adni. Az utolsó kör utolsó negyedében meghúztam még, amit meg lehetett húzni, egy sprinttel érkeztem be – mert tudtam, hogy a célnál kedves ismerőseim várják, hogy végezzek a távval. Hihetetlen erőket tud adni ez a tudat. Le kellett egy kicsit ülnöm, mert állva már nem bírtam. Leadtam a rajtszámomat, kifújtam magam. Később tudtam meg, hogy a futott időm 42:28 volt. Nagyon megörültem neki, mert többre számítottam /az idő mennyiségében persze/.
2009. november 14.
Így nem volt kétséges, hogy indulok a következő versenyen is, mert ez egy versenysorozat, amit fél éven keresztül minden hónapban megszerveznek. A velencei tájfutás sajnos részünkről elmaradt, így itt volt a helyem.
Ennek a versenynek az idejére túl voltam egy beszélgetésen egy ismerősömmel, aki már régóta fut, tőle kérdeztem meg sok mindent a futásról, ő pedig, mint hozzáértő, válaszolt nagyon hasznosan. Ezáltal a futás elméletének tudását futásról futásra sikerült átültetnem a gyakorlatba is, ami már érezhetően javulást is hozott a teljesítményembe.
Idő célt ezennel nem tűztem ki, a célom csak az volt, hogy a jelenlegi képességeimhez képest a legjobbat fussam. Igyekeztem okosabban beosztani az energiáimat – indítottam egy mérsékeltebb tempóval, majd fokozatosan az első kör végéig emeltem rajta és azt tartottam végig, míg a végét ismét sprinttel fejeztem be. Jól eső érzés kiadni, ami az emberben van, akármennyire fáradt, akármennyire nincsen már benne semmi „kraft”. Ismét bennem volt a kedves ismerősök jelenlétéből fakadó energiatömeg, aminek segítségével jelentősebb fáradás nélkül tudtam magam mögé a távot. Ez a verseny az előzőhöz képest majdnem két perces javulást eredményezett: 40:42
2009. december 12.
Körülbelül az előző verseny óta heti háromszor futottam – erdőben, társsal /általában egy fővel, olykor többel/, ami igazán megalapozta a futással kapcsolatos fejlődésemet. Egyedül sokszor volt az, hogy ’most inkább nem megyek, majd megyek holnap’, így pedig, hogy tudtam, valaki mindig várja, hogy menjek, nem volt halogatás, így nem volt, mi halottá tette volna a tettet. A heti átlagos 45 km-es össztáv segített a testemnek átállni a hosszabb távok megtételéhez, ami ezen a versenyen is érezhető volt.
Ezen a napon különösen elégedett voltam az életemmel – noha amúgy sem vagyok egy pesszimista típus. Minden rendben volt, így annak sem éreztem szükségét, hogy most egy még nagyobbat fussak, mint az eddigiek. A futás közben ebből következőleg tapasztalt harmónia érzés olyan hatékonyságot adott a teljesítményembe, ami igazi örömfutássá tette az eseményt. Végig laza tempóban pakolgattam egyik lábamat a másik után és fordítva, a végén szintén meghúztam, és legnagyobb meglepetésemre a 40 perces határt sikerült áttörnöm. Igaz, éppen hogy, mert 39:52 lett az időm. Nagyon boldog voltam emiatt.
2010. január 9.
Tovább folyt a futásom fejlődése. Már a lépéstechnikám is hasonlított ahhoz, amilyennek lennie kell. Így mondhatni új módszerrel vágtam neki ennek a versenynek. Erőben állandósult szinten éreztem magam, de azért megpróbáltam harcolni a másodpercekkel. Közvetlenül a verseny előtt egy – az időre talán túlzott tétű – fogadás alapján lőttem be magam elé a távot. A futás során éreztem is, hogy még nem értem el azt a szintet, hogy a megadott időn belül szerepeljek, éreztem, hogy nem vagyok képes tartani azt az iramot, amit a második kör végéig bírtam /ekkor voltam ~ 18:45-nél/, de ha már itt vagyok, akkor legalább magamhoz képest javítsak! Egy előttem 200m-rel lévő sporttársat szemeltem ki, akiről tudtam, hogy 38-39 perceket fut, igyekeztem azt a 200m-t tartani és nem engedni belőle lehetőleg túl sokat. Nagyjából sikerült is ez a tervem, a végére talán egy 100-assal megnőtt még a kettőnk közti táv, és hozzá képest gyenge futást, magamhoz képest pedig újabb egyéni csúcsot sikerült felállítanom: 39:41. Ismét jó érzés vett hatalmába, és a fáradtságszintem sem volt olyan mértékű, mint a korábbi megmérettetéseken.
2010. február 6.
Az időjárás rendszertelenségének köszönhetően ez a verseny volt, mikor hóban kellett harcolnunk az idővel és a távolsággal. Szöges cipőm nem lévén maradt az egyszerű futócipőm. Az erőm sem volt igazán túlcsordulásig. Így egy verseny előtti beszélgetés során olyan hozzáállást sikerült magamban is kialakítanom, ami magáért a futás öröméért van, és a versenyhelyzetet hátrébb szorítja lényegiség szempontjából. A nagy cél, a 40-es határ átszakítása már megtörtént, bizonyítottam, a 30-as határ pedig még odébb van :) Elindult a futás. Szintén középmezőnyben haladtam. Különösebb gondom nem volt a hóval, úgy látszott, minden rendben lesz. Aztán jött a második kör, minden ember elhaladt már a kijelölt szakaszon, és olyan taposást eredményeztek, mint egy bölénycsorda. A hó annyira összetapadt és csúszós lett, hogy kiváltképp a kanyarokban, de egyes egyenes szakaszon is figyelnem kellett, nehogy a talaj körülményei kifogjanak az egyensúlyomon. Ez nagyrészt sikerült, azonban azt az árat kellett fizetnem érte, hogy csökkentettem a tempómat. Végül is, örömfutás, megfizethető összeg. A negyedik kör végén azért láttam magam előtt egy csapatot, akiket ha már ott voltak, megelőztem. Az utolsó egyenesben átlagos tempójú futás mellett hallottam magam mögött egy futó lépéseinek gyorsulását és hangosabbá válását. Nagyon szeretem a ’finish’-eket, ezért nem is tölt el jó érzéssel, ha más próbálja tőlem elvenni azt az érzetet, amit olyankor tapasztalok. Belehúztam hát én is, a lépések halkultak és lassabbá váltak. Feladta, én nem; ha már elkezdtem, be is fejezem – a célig nyomtam. Az időmön azonban meglepődtem – nem pozitív értelemben. Gondoltam egy olyan 41 – 41:30-ra, erre 43:36 lett. Na nem baj, legalább futottam egy jót.
2010. március 6.
Elérkezett az utolsó küzdelem. Gondoltam, ha már az utolsó versenyhez érkeztünk a versenysorozatban, akkor adjunk bele, amennyit tudunk. Azonban ezen a napon sem volt meleg, hasonló volt a hőmérséklet az egy hónappal korábbihoz, amikor hó volt, most viszont még egy kis szél is betársult. A rajtról sajnos kicsit lemaradtam, már csak azt láttam, ahogy a többiek már elindulnak én meg még éppen készültem oda pozícionálni. Gyors előzgetések során hamar előrébb kerültem, beálltam az „utazósebességemre” és belekezdtem ennek tartásába. Nem igazán láttam olyat, akivel futhatnék, előzgettem a sporttársakat. A harmadik kör közepén pillantottam meg egy hasonló tempóban futót, mint én, de igen messze volt. A kör végére sikerült ~ 150 méteresre csökkenteni a kettőnk közti távot, ahol kaptam a biztatást a közönségtől, erőre kaptam, és célként tűztem ki, hogy a célig behozom a lemaradást. Szaporábban kezdtem szedni a lábaimat, ami hamar erőltetett menetnek érződött. Utolsó verseny, utolsó kör – gondoltam –, adjunk bele most már tényleg mindent. 600 méterre lehettem a céltól, mikor megfogalmazódott bennem, hogy ha még lenne egy kör, biztosan megelőzném, így azonban nem vagyok benne biztos. Aztán ez a gondolat elillant, folytattam az üldözést. Jött egy domb szakasz, ahol általában előnyt szoktam szerezni más emberekkel szemben, ez a futó azonban hasonlóan jól vette, mint én, így nem sikerült. A domb tetején láttam, hogy ő már az alján van /~ 15 méterrel előttem/, a cél már csak 100 méterre van, így a domb lejtéséből adódó lendületet felhasználtam a sík terepen való utolsó sprintre – viszont a „kolléga” is beleerősített. Én még jobban, így sikerült, amit elterveztem, a cél előtt egy kicsivel sikerült elé kerülnöm és őt megelőzve beérkeznem.
A blogon keresztül is köszönöm mindazoknak, akik támogattak, biztattak, hittek bennem, hogy át tudom lépni a 40-es határt és mindig gratuláltak! Sokat jelentett!
(A futós kép forrása: http://www.frissoxigen.hu)
