Az előző bejegyzésem futóversenyének szervezői úgy gondolták, a versenysorozat megkoronázásaként szerveznek egy marathont a Nagyerdőn. Erdei körülmények között még nem nagyon volt ilyen fajta megmérettetésre példa, így egy különleges versenyen vehettek részt a hosszú távon futni vágyók.
Futótársammal már régóta beszélgettünk róla, hogy jelentkezzünk-e rá, végül pozitívan döntöttünk, és megkezdtük a felkészülést. 30-35 km-nél többet egyikőnk sem futott /az oldalon olvasható korábbi marathonomat nem mondom marathon futásnak, mert vhol ezen a határon végzett ki a távolság és belegyalogoltam/. Úgy voltunk vele, hogy a marathoni táv egy cél, amit el kell érni, tehát nem felé edzettük magunkat, így a versenyen várhattuk az első alkalommal való teljesítésből fakadó öröm érzetet.
Teltek múltak az edzésekkel töltött km-ek mögöttünk, elérkezett a verseny előtti nap, mikor a szervezők egy úgynevezett „tésztapartival” kedveskedtek a versenyzőknek. Ez arról szólt, hogy tájékoztatást kaphattunk a verseny összes csínjáról-bínjáról, megkaptuk a rajtszámunkat és a személyre szóló chip-ünket, valamint egy ajándék pólót. Aztán pedig jött, amiről a nevét kapta a rendezvény: a tészta; volt húsos, volt vegetáriánus, finom volt. Jöttek a tézisek az időjárás előrejelzésének milyenségére. Ezek végeztével pedig mindenki mehetett nyugalomba helyezni magát, hogy másnap energiával dúsultan indulhasson a nagy menet.
Reggel nem kellett nagyon korán kelni, mert 11-kor volt rajtolás. Amikor ébredés után felhúztam a redőnyöket nedves környezetet láttam a szabad ég alatt. De már nem esett. Kimentem az erkélyre, hogy érzékelhessem testemen az időjárás adottságait; nagyon kellemes és friss volt, éppen jó! Jó előérzetem volt. Előző nap hallottam egy reggeli ajánlatot: mézes kifli. Kerítettem is ezt is, azt is. A méz egy különlegesség volt: barackpálinkával dúsított. Korábban még nem kóstoltam, most itt volt az alkalom, nagyon finom volt.
Fejben rendeztem még a gondolataimat egy kicsit, aztán elindultam a helyszínre. Már sokan kint voltak, kezdett rajtam eluralkodni a verseny serkentő hatása – nem bántam.
Megérkezett a futótársam is. Megbeszéltük, hogy végig együtt futunk, így mindkettőnknek jó lesz, mert egymást támogathatjuk, valamint a beszélgetéssel jobban telik az idő és elterelődik a figyelem az erőkifejtésről.
Egyik kedves ismerősünk sok dolgát félretéve kijött minket támogatni szavaival és jelenlétével az első két körre és a verseny végére, sokat jelentett nekünk.
Hamar 11 óra lett, a lábak elkezdték végezni a feladatukat. Sokan voltunk, eleinte még előttünk is, mellettünk is, mögöttünk is sporttársak voltak, aztán ki-ki a maga tempójában futva szépen kialakult a sorrend.
Úgy nézett ki a verseny, hogy az erdőben kijelölt kb 5,3 km-es kört kellett 8x lefutni.
Az első 2 kör szépen ment, 1 óra alatt teljesítettük. A rá következő 4 kör is az addig megszokottak szerint történt. Az út mellett egy sátornál osztogattak vizet, izotóniás italt, csokit, banánt, nagyon szerettem azt a részét a körnek. Egy másik ismerősünk pedig a kör közepe táján bíztatott minket, elsősorban persze a feleségét, de ha már ott voltunk, akkor nekünk is kijárt a kedves szavakból.
Így fogytak a körök. Változatos mezőny volt: akadt egy 15-20 főből álló csoport, akik igazán odatették magukat, velük gyakran találkoztunk is – mikor éppen előzgetésbe fogtak. Voltak, akik szépen a maguk tempójában szaladtak, talán inkább a futás öröméért, mint a versengésért. Ha így volt, akkor mi is ebbe a kategóriába tartoztunk. Akadtak olyanok is, akik magasra emelték a mércét, és nem tudtak megfelelni az elvárásaiknak, így belegyalogoltak a futásba vagy feladták. Nekem személy szerint az volt a célom, hogy úgy sikerüljön teljesíteni a távot, hogy egyszerre mindig csak maximum egy lábam éri a földet /ez a futás: mindig vagy 0 vagy 1 láb éri a földet, ezzel ellentétben a gyaloglás esetében 1 vagy 2 láb áll kapcsolatban a talajjal/. Az 5. kör közepétől egy kis hányinger és fáradtság okozott kevésbé jó közérzetet, ami a kör végére megszűnt, a korábbi elhivatottsággal vittek tovább a lábaim.
Az utolsó 2 körünk már lassabb volt, 37 percesek. De bírtuk, futottunk, és sikerült összehozni, átfutottunk a célvonalon, nem kellett többet futni, jó volt, hogy vége volt. Az igazat megvallva nem hiszem, hogy a maximumot nyújtottuk volna, talán egy 10-15 perccel szebb eredményt is el tudtunk volna érni, így 4:37:20 lett a végeredmény, de első végig futásra abszolút jó! Nem úgy értünk be a célba, hogy ’Jajj, Istenem, nem bírom tovább, muszáj lefeküdnöm ide a fűbe egy kicsit!’. Meg is jegyezték sokan, hogy nem nagyon látszott rajtunk fáradtság jele.
Így a blogon keresztül is gratulációmat fejezem ki a futótársamnak nagyszerű teljesítményéért, nagyon erős volt végig és köszönöm neki, hogy ott volt végig mellettem!
Aztán kaptunk még egy érmet, bezsebeltük az elismeréseket és hazaindultunk ebédelni.
Az „utórezgés” csak annyi volt, hogy a következő 2 napban fáradtabb volt a lábam, mint szokott lenni, plusz az arcom egy kicsit lebarnult.
A verseny szervezésével maradéktalanul meg voltam elégedve, tehát köszönet illeti őket a munkájukért!
Tudom, nem volt egy túl részletekbe menő leírás, de egy marathont megélni kell, nem beszélni/írni róla, így kívánom, hogy mindenki tapasztalja meg, aki vágyakozik utána!
