Hosszútávfutásra szántam el magam, ugyanis jövő hét szombaton megrendezésre kerül a II. Nagyerdei Maraton és már régen futottam hosszabbat, így illett rá edzenem vmilyen szinten.
Tegnapelőtt biciklivel körbejártam a Debrecen Marathonom kitűzött útvonalát, nagyrészt jó is, de van benne azért bőven olyan rész, ahol muszáj megállni /lámpák, kereszteződések/ vagy minőségben leromlott részek, illetve hangulatromboló körülmények, így változtatásra fog sor kerülni. Azonban nem volt alkalmam mára megtenni, ma pedig úgy voltam vele, hogy körülbelül ma van annyi időm, hogy akár egy marathon is beleférjen, azt követően talán egyik nap sem lesz ilyen.
A választás tehát a Tisza-tóra esett. Eredeti tervem úgy szólt, hogy legurulok Füredre vonattal, elindulok dél felé, megkerülöm a tavat, elérem Poroszlót, ez akkor távolságban 34 km, amit úgy egészítek ki, hogy túlszaladok rajta 4 km-rel, illetve onnan vissza, fel a vonatra és irány haza. Két baj is volt a tervezéssel. Az egyik, hogy a bikemap.net útvonaltervezőjét használtam /minden elismerésem az övék, nagyon jó kis ketyeréjük van, szépen lehet vele távolságot mérni, viszont a Tisza-tó nem úgy van rajta jelölve, ahogy az valójában elterül – pl. aszerint Abádszalóknál nincs is Tisza-tó, így a számítások igencsak alulbecsültettek/. A másik, hogy kicsit nagyképű voltam tájékozódási képességemet illetően, ugyanis csak úgy távolról pillantottam rá, hogy hol is van a füredi vasútállomás és ahhoz képest mennyit is kéne menni, hogy elérjem a tavat.
Jöjjön tehát a sztori, hogy alakult úgy – ahogy nem számítottam rá.
Reggel szépen felkészültem, hátamra felkerült a táska; benne két csokis szelet, két pogácsa, öt csomag gabonakeksz és két liter víz a táska tartályában. Rajtam egy sportatléta, póló, plusz egy vékony pulcsi, rövidgatya. Füredig minden gördülékenyen ment – bár pár percet késett a vonat, 8:21-re ért be. Leszálláskor még megkívánta az idő a pulcsit. Nagyjából belőttem, merre is kéne menni, el is indultam arra. Kezdtek előbukkanni a város ismerős helyei, de egy utcát elkavartam, gondoltam, majd odébb átsorolok rá. Átsoroltam, de nem arra, hanem megint egy másikra. Azt sem bántam, úgy voltam vele, ez is arra visz, jó lesz. Igyekeztem a sínt követni, tudván, hogy az úgyis a 33-as mellett visz a Tisza-tavon keresztül – tehát egy idő után bele kell csobbanjak a vízbe, ha úgy folytatom, de nyilván nem úgy fogom tenni, hanem a gáton megállok és balra fordulok. Hirtelen egy szántó került elém, melyen futva meg is találtam a sínt. Gyanús volt, hogy már se város, se tó, csak sín meg odébb egy közút. Vajon melyik lehet az – morfondíroztam és próbáltam találgatni, ha azon futok hova vezethet. Be is melegedtem, így a pulcsi a derekamra, a póló a fejemre került. Figyeltem az égtájakat jelző jeleket, az irányom nagyjából megfelelt, de vmi gyanús volt. Egy másik szántó következett, amin nemsokára egy kerítéssel találtam szemben magam, azon táblákkal, melyek igyekeztek onnan távol tartani. Ekkor a sín és a közút már mögöttem voltak, de én makacsul arra éreztem a tavat, amerre az orrom vitt. Végül csak meg kellett fordulnom, így egy felesleges U alakot belevettem az útba. Őrző kutyák hangját lehetett hallani minden irányból, védekezni nem nagyon tudtam volna balszerencsés esetben, bicska nem volt nálam, így egy márványtömböt vittem magammal – amit az út szélén leltem –, míg rizikós helyeken jártam. Visszakeveredtem, és a betonúton folytattam utamat. A távolban apró házak sziluettjei rajzolódtak ki, annyira kíváncsi lettem, hogy szaporábbra vettem a tempót, minél előbb tudjam, hol is vagyok egész pontosan. Nemsokára jött is az információ a tábláról. Tiszaszőlős. Hoppá! Azt azért megnéztem előzőleg, hogy milyen településekkel illene találkoznom – legalább távolról, ha úgy futok, ahogy terveztem, ez köztük volt, csak éppen jóval dél-keletibb irányban, mint a gát, tehát egy másik sínt követtem, mint amin érkeztem a vonatommal. Na, nem baj, legalább jó úton vagyok, csak így hosszabb lesz a táv – ahogy egy másik térkép tanúskodott róla. Szőlősön a településközpont térképe előtt megálltam nézelődni, illetve a kútból ittam, hogy ne a tartályból fogyjon. Folytattam utam, mert a térkép mutatta, hogy dél felé haladva elérhetem Abádszalókot. Az meg kecsegtetően hangzott, ugyanis az már a tó sarkában van, tehát ha azon túlkerülök, már csak három településen kell átmennem és megérkezek Poroszlóra. Nem sok futás után elém is került egy tábla, miszerint ha jobbra veszem az irányt, 10 km múlva Szalókon lehetek. Ekkor volt 10 óra. Ha sikerül a ~10 km/h-s tempót tartanom, 11 órára már ott is lehetek, és ha 25 km-en belül van Poroszló, elérhetem a 13:31-es vonatot. Nagyon azért nem volt biztató, ugyanis ha esetleg lassulok vagy ne adj Isten, meg kell állnom vmi miatt, már le is késem és jöhetek a két órával későbbivel.
A jobb lábam talpában kisebb fájdalom alakult ki, mint amikor a zokni meggyűrődik és nyomja azt. De nem történt ilyen, egyszerűen csak fájt.
Szaladtam egy darabot, majd arra lettem figyelmes, hogy az út jobb oldalán kimagaslik egy földtömeg és hosszan el is vezet. Nagyon azért nem volt magas, tehát esetleg egy másod gát lehetett, de áttértem arra és a földút jót tett a lábamnak. A közút elkanyarodott, a földút ment tovább – ekkor gondoltam rá, hogy talán nem volt jó ötlet és lehet, hogy ezzel kerülőt teszek. Nem sokkal később a földút használaton kívüli szakasz jellegűvé vált, több volt a gally, az ág és jobban be volt nőve. Az egyik fa ágán egy piros-fehér szalagszakaszt pillantottam meg: valószínű futás vagy túra volt erre nemrégiben. Aztán egy traktor nyomait véltem felfedezni. Hatalmas mélyedéseket vájt a földbe, melyek vagy vízzel voltak tele, vagy szimplán olyan sárosnak lehetett tőlük lenni, mint egy vaddisznó dagonyázás után – így jobban tettem, ha inkább guggolva futottam ágak-bokrok alatt. A sok extrém helyzet, ide-oda kacskaringózás, jól megmunkált pályaviszonyoktól való eltérések éreztették velem, hogy olyan, mintha tájfutnék. Egyébként szép volt ez az erdei szakasz: őzek szöktek előttem jobbról-balról, madarak csicseregtek, kellemes volt a klíma. 10:45-kor azonban a távolban megpillantottam egy magasabb gátat – na ez volt az, amit már reggel óta kerestem.
A betonozott gát, amit már Euro Velo bicikliútként is használnak. Rá is tértem azonnal, itt volt a tiszaderzsi csónakkikötő. A sok megpróbáltatás után itt éreztem vágyat rá, hogy leülhessek a tóba benyúló földnyelvre és lógathassam egy kicsit a lábam a vízbe. Egy térkép ragadta meg a figyelmem. Kicsit kusza volt, de amit kiolvastam belőle az az volt, hogy a következő település már Abádszalók, de nem is kell elmenni addig, mert egy út már korábban átvisz a túlsó partra. Nagyszerű! Ez táplált is bennem egy kis pozitív tüzet, folytattam is a táv leküzdését. Ahogy egyre haladtam, úgy vettem észre, hogy a túlsó part egyre közelít hozzám – gondoltam, nemsokára itt is lesz az áttérési lehetőség. De nem jött. Régóta futottam már és semmi. Egyszer csak egy házikó jelent meg előttem, amiből azt mertem következtetni, hogy itt esetleg vmi érdemes lehet. Hosszan benyúló földnyelv volt, el is indultam rajta. Át is értem a túlpartra, azonban olyan sűrű nádtenger volt, hogy nem lehetett benne haladni. Próbáltam, előre is jutottam 15-20 métert, de visszafordultam mert végeláthatatlan volt. Visszatértem a gátra, később láttam, hogy a nádban lévő fasor takarásában az addig hittnél legalább háromszor olyan széles víztömeg bújt meg. Fúúú - mondtam –, jobb, hogy nem is próbálkoztam tovább és felötlött bennem a feladás gondolata. A combom külsejében az a fájdalom jött elő, amit a legelső marathonomkor éreztem, plusz az idő sem nekem dolgozott, csak telt és telt és nem lehetett látni semerre sem egy település apró jelét sem.
Már csak sétálva folytattam az utat – de azt nagyon relaxáltan: nyugodtan kekszet rágcsáltam, nézegettem a tájat és időnként vizet kortyolgattam. Pár száz méter múltán mintha házak körvonalait láttam volna meg a távoli fák között, de még nagyon messze voltak… Legújabb tervem úgy nézett ki, hogy a legközelebbi településről busszal bemegyek Füredre vagy Poroszlóra és vonattal hazajövök. Csak az első feltétel nem volt még meg: a település. De haladtam-haladtam, egyre közelebb értem a házakhoz, amik folyamatosan többen és többen lettek, mire már majdhogynem biztos voltam benne, hogy Abádszalók lakóinak otthonait látom. Egy kikötő is igen kivehetővé változott – ám emlékeimben élt az abádszalóki kikötő, ami nagyon nem így nézett ki és nem is a város ezen részén volt. Ekkor lett kétséges bennem, hogy esetleg nem is Abádszalók. De mi más lenne? Talán elkerülte a figyelmem útközben? Nem lehet olyan tájba simuló, hogy ne legyek rá figyelmes. Tehát meneteltem még és nemsokára megbizonyosodtam: tényleg Abádszalók, csak egy másik kikötője, nem az, amiben már jártam. Gyors térképelemezgetés, megállapítottam, hogy ha a főutcájára kiérek, biztosan találok helyközi megállóhelyet. Igyekeztem is, mert már 12:35 volt. Egy háznál éppen vendégek érkeztek, akiket egy idős úr fogadott. Mikor rámnézett, széles mosoly terült szét az arcán és úgy hallottam, azt mondta a többieknek: „Micsoda sportos ember!” Pedig ha tudta volna, mit adtam fel… Valószínű ő is ilyen lehetett zsengébb időszakában, aztán felébreszthettem benne néhány emléket.
A főútra kiérve kelet felé, kb 200 m-re találtam egy buszmegállót, de nekem éppen visszafele irányba kellett volna. Nem vettem észre, hogy az út másik oldalán azzal egy vonalban pont van egy – és ott jött pont a busz ki egy utcából. Nem tudtam, milyen, merre tart, de elkezdtem rohanni. Megállt a megállóban, rohantam tovább, már felszálltak rá, továbbindult, de még mindig nem láttam rajta a táblát, merre megy. Lassítottam és hamar le is tudtam olvasni Abádszalók – köztes település /el se olvastam/ - Tiszafüred. Ez kell nekem, intettem neki, hátha. És megállt. Hálát adtam az Égnek és a sofőrnek is, megvettem a jegyet, aztán pihenő üzemmódba kapcsoltam. Viccesen ironikusnak találtam, hogy milyen hamar Tiszaderzsen voltunk, én meg mennyit izzadtam, míg onnan Szalókra értem. Telt az idő, a busz meg még felfűzött pár félreeső települést is, így hosszú volt az út Füredre, még el is kellett terveznem, hogy fogok a buszmegállótól a vasútállomásig eljutni – egyáltalán milyen a földrajzi elhelyezkedésük egymáshoz képest. Már 13:15 volt és még a városban kacskaringóztunk, figyeltem a táblákat, utcákat, hátha ismerős vmi. Ismerőssé vált az az utca, amin reggel elindultam tévelyekkel teli utamra. Ekkor esett le, hogy a buszállomás épp a vasútállomás mellett van. Nagyon örültem neki, hogy nem kell még tovább keresgélni, fizikailag teljesíteni. Adtam a sofőrnek egy csomag gabonakekszet köszönetem jeléül.
A vonat késett pár percet, így a jegyvétel is bőven belefért még, aztán élményekkel teli, sok cikázó gondolattal a fejemben, fáradt lábakkal hazazötykölődtem.
Végeredményben – ahogy itthon megnézegettem –, körülbelül 30 km-t tehettem meg, ebből ~5 km-t gyalogoltam. 11:30-kor adtam fel, tehát ~3 óra volt a 25 km – igen változatos, bizonytalan terepen.
A Tisza-tó 1:0-ra vezet ellenem, de járok én még majd arra – ha más nem, a hű paripámmal meghódítom…
