Régi tervem, hogy teljesítsem a marathoni történelmi távot. Egy beszélgetés során ez a terv megerősítésre talált, és hétfőn elkezdtem tervezgetni, melyik nap jöhetne szóba – még idén, amikor a hideg még nem idéz jégcsapokat a bajszomra és mikor még a Nap is képes vidám langyosságot teremteni – még ha csak pillanatokra is –, hogy ne maradjon nagyon késői dátumra. A terv amúgy egy kicsit merész volt, ugyanis az eddig leghosszabb, egybe lefutott távom olyan 13-14km lehetett, amit most majdnem egy 30-assal akartam megfejelni.
Időjárás-előrejelzések tömkelegét végigvizsgálgatva esett a választás szerdára, amikor is a szél is csak 7 km/h-val hasít bele olykor az ember arcába és mikor még van rá esély, hogy Nappal találkozzak – merthogy változékony idővel jellemezték ezt a napot az ország északkeleti térségében.
A tervezgetéssel nem is volt semmi gond, sikerült mindent úgy intézni, hogy ne szóljon bele a szabadidőbe cirka 10 órától délután 4-5 óráig. Hétfőn egy városi hosszabb futással adtam is egy alaphangulatot az izmaimnak szerdára. Az egészségem a tetőfokán állt, még kedd este sem volt semmi észlelhető, minek utána szerda hajnalban torokfájással keltem. Gondoltam, inkább nem hiszem el, biztos csak álom, alszom tovább, hátha mire ténylegesen felkelek, bebizonyosodik, hogy tényleg csak álom volt. Nem csak álom volt, valóban fájt a torkom, ráadásul egy kicsit nyomott is voltam. Na mondom, jól kezdődik. Ismerek egy mondást, miszerint minden nagy sikert egy erőteljes kudarc/akadály előz meg, amivel Isten kipuhatolózza, hogy igazán akarjuk-e a sikert. Nos, én igazán akartam, nem állított meg ez az akadály.
Így történt, hogy szépen felöltöttem az időjáráshoz szerintem legmegfelelőbb öltözéket; jó rétegesen a fokozottabb védelemért. Az övtáskába került pár falatka az elengedhetetlen energiadús mangalicatepertőből, amit társaság gyanánt egy Sport szelet XL-lel egészítettem ki. Gondoltam ennyi elég lesz. Micsoda optimizmus! A 7 decis kulacsomat színültig töltöttem langyos vízzel. Stopperóra fel a karra, napszemüveg fel a fejre, irány a bicikli.
Eltekertem az újonnan nyílt sámsoni úti Pennyhez, mert korábbi felfedezésemnek köszönhetően igen tágas biciklitárolót helyeztek ott el. A láncot, a vázat és a hátsó kereket egybe leláncoltam, elbúcsúztam a paripától és elsétáltam az Acsádi út és Sámsoni út kereszteződésébe /innen 21km a Vekeri-tó/. Sóhajtottam egyet, felszívtam magam és neki indultam a távnak.
Nem erőltetett tempóban, csak úgy a kocogás és a futás határán valahol. Gondoltam, ezzel a sebességgel ki lehet futni a Világból is, csupán szökellni kell egyik lépésről a másikra, mint a kecses őz.
Az időjárás felhős volt, és egy kicsit hideg. A táv eleje kicsit nyögvenyelősen alakult, de mire bemelegedtem – ez úgy a 4. – 5. kilométer tájékán következett be –, erősebbnek éreztem magam. Sikerült az ’orron be – szájon ki’ levegővétel, ami eddig – fokozottabb teljesítéskor nem jött össze. Ezt a torkom szerintem meg is köszönte volna, ha tudna beszélni. Valahogy így nézhettem ki:
36 perc 2 másodpercbe telt, míg elértem a Panoráma utat, 40 perckor az órámra pillantottam és arra gondoltam, hogy a jó kis Rock ’n’ Roll paripámmal ilyenkor már volt, hogy a tó partján üldögéltem és pihentem. De ez most nem az a sport volt. 53:33-kor a Vámospércsi utat, 1:24:40-kor már a bánki utat kereszteztem.
Út közben szépen beosztva kortyolgattam a kezemben lévő kulacsból a vizet, de igazán nem is kívántam, inkább a tudat miatt ittam, hogy szükségem van rá.
A táv felét, a Vekeri-tóig vezető utat 1 óra 56 perc és 54 másodperc alatt sikerült teljesítenem.
Ekkor jött a turbózás, mert kezdtem érezni a vádlimban és a combjaim külső oldalán, hogy bizony feszülnek. Betermeltem a tepertőt és a csokit, mert úgy gondoltam, most vagyok a legramatyabb állapotban és később nem lesz szükségem spannolásra. Ismét micsoda optimizmus!
Úgy voltam a dologgal, hogy már csak egyszer kell megtenni annyit, mint amit eddig és nem arra gondoltam, hogy egy igen hosszú utat kell már megint futni, hogy otthon lehessek.
Hallottam olyanokat, hogy utazásokkor a hazafelé vezető út mindig hamarabb lemegy, mert az embert a szíve is húzza. Nekem is húzta volna, csak kevésbé képes helyváltoztató mozgásra, mint a lábaim, szóval ebben a történetben nem igazán jutott főszerephez.
Az optimizmusom és a lábaim folytatták tehát tovább a fizikai megpróbáltatást.
A kulacsot már kívánásból is a számhoz emeltem, miután a korty vizet a szájüregemben öblögetve melegítettem, nedvesítettem a száraz részeket, aztán lenyeltem.
Odafele vezető úton találkoztam egy holtponttal, amit sikerült is szépen legyőznöm és haladtam tovább. Most viszont 25-28km környékén mintha találkoztam volna egy másikkal. Úgy voltam vele, hogy átlépem ezt is és vígan futhatok tovább. Harcoltam vele nagyokat, csak nem akart megszűnni. Ekkor szembesültem vele, hogy ez már nem holtpont, hanem a fizikai végső határainak közeledte. Ajaj, gondoltam, akkor hiába az optimizmus. Az időket már nem mértem, annyira szenvedtem. Egy edzés mottóra gondoltam, miszerint ’Szenvedj és izzadj!’. Mindkettőt maradéktalanul teljesítettem.
Hősiesen bevallom, nem sikerült egybe lefutnom a marathont. 30km-től 1-2km-enként 100 métereken sétával tehermentesítettem magam, hogy ne az várjon rám, mint az eredeti történetben közölt futóval, hogy a végén összeesett. Akinek tehát említettem, hogy képes vagyok akármeddig futni redukált tempóban, elnézést kérek tőle ezúton is és visszavonom ezt a kijelentést.
Azt még megnéztem, hogy mikor érek az Acsádi útig. 3:38:12-kor következett ez be. Rémes romlás az addigi átlagban.
Na nem baj – mondom, ez az első, elég, ha 5 órán belül teljesítem. Úgyis olvastam egy edzéstervet amatőröknek, amiben egy 12 hetes edzéssorozattal készülnek arra, hogy 5 óra alatt teljesítsék a távot. Én meg szinte csak úgy ’durrbele’.
Szóval annyira rossz mégsem volt a helyzet. Már csak egy 6-os táv választott el a végcéltól.
Volt nálam egy ezres biztonság kedvéért, ha történne valami. Eddig nem történt, szóval a táv teljesítésének megünneplésére gondoltam, bemegyek majd egy boltba és meglepem magam némi csokival, yoghurttal és hasonlókkal. Ez éltetett az utolsó km-eken. De egybe csak nem ment, az a pár méter séta mindig jól esett. A finalista hajlamom most valahogy nem volt képes kibontakozni, így a végét sem húztam meg - nem is nagyon bírtam volna.
Lassan csak elértem a Debrecen táblát, innen már tényleg nem volt sok, azt már végigfutottam. A teljes táv 4:32:40-be telt, jó félórás romlás az odaúthoz képest.
Nyújtottam egy kicsit, be a boltba, le a polcról, amit a szemem megkívánt, irány a pénztár, jöhet a jól megérdemelt tápanyag-bomba. Fizetés után a boltban – ott melegebb volt, mint kint – legurítottam az áfonyás yoghurt-ot, dobtam egy croissant-t és egy Sport szeletet. Aztán kiszabadítottam a biciklimet és a verítéktől jól átázott ruháimban kicsit fázva hazaindultam. Nem volt egyszerű, mert a jobb combom /nyilván a jobb lábammal inkább fejtettem ki erőt és az jobban kikészült/ a pedál-nyomáskor meg se akart mozdulni, mintha képtelen lett volna erőt kifejteni. Ez valószínűleg így is volt. Azért csak hazagurultam. Azóta pedig elkezdődött a megkönnyebbült regenerálódás időszaka.
