Gondoltam, megnézem, melyik a gyorsabb: a bicikli vagy a villamos. Biciklire ültem és eltekertem a villamosok indulási helyszínére, a Nagyállomásra. Egy darabig üldögéltem és vártam a versenytársat. Az 508-as villamos lett a szerencsés kiválasztott.
Most kezdte el körútját. A Nagyállomástól az Egyetemig, onnan pedig vissza a Nagyállomásra. Mikor egy vonalba értünk, elindult a verseny. A szél kedvező volt, menetirányba fújt – már amikor fújt. A villamos előttem járt, a megállókban azonban be tudtam érni. Azt vettem észre, hogy minden lámpás kereszteződésnél, ahol esetleg előnyt szerezhettem volna, ott mindig pirosat kaptam, mert vélhetőleg úgy van kieszközölve a lámpák váltakozása, hogy a villamosnak ne kelljen várnia, hanem szinte folyamatosan haladhasson a pályáján. Szoros volt a verseny. Az egyik lámpánál majdnem át tudtam menni a még éppen sárgán világító fényjelző készülék alatt, de bepirosodott és meg kellett állnom. A villamos pedig szép lassan beérkezett abba a megállóba is. Egy szakaszon, ahol a villamos sín keresztezi az utat, lámpa védi azt, ezt ki is használta és meg tudott állítani – persze csak egy kis időre. Innen már fordulás volt. Visszafelé.
Errefele nem épültek magas házak, még erdő is van, így a szél szabadon járhatott mindenfele, amit meg is tett és mivel az irány megváltozott, a szél most szembe fújt. Kellemetlen volt, de bírtam. A villamos tempósan jött immáron mögöttem, aztán ismét megállóhoz értünk. Itt előnyre tehettem szert, amiből egy picit lefaragott egy útépítés által létrehozott kerülő. Elérkeztünk ahhoz a lámpához, ahol korábban majdnem át tudtam haladni, most is majdnem ugyanaz volt a szisztéma, itt csupán az volt a más, hogy akadályozó tényezők korlátoztak abban, hogy elérjem a zöldet. 78 mp-t kellett várnom. Lassan a villamosra fordítottam tekintetem, végignéztem rajta, majd vissza az útra. Amint zöldült, gyors startba kezdtem és a következő megállót eredményesen el tudtam hagyni, ám jött még egy lámpa. Persze, hogy megfogott. Itt úgy ment a rendszer, hogy a két szembe sávot eltérő időben engedték a lámpák, és mindig az elsővel mehet a villamos. Én pedig beragadtam a lámpánál fél percre. Figyeltem a másodperceket, majd startoltam. Ismét egy intenzívet, aminek eredményeképp beértem a következő megállójánál. A sétálóutca végén együtt indulhattunk tovább. Már éreztem a véget, ilyenkor pedig elfog egy érzés, mondhatni finalizmus, hogy nincs már sok hátra, ezt már meg kell húzni, gyerünk, utána vár a pihi. Bele is húztam rendesen, annyira rendesen, hogy a következő lámpa zöldjét elértem, a villamos pedig ottragadt. Egy gonosz mosolyt dobtam hátra, majd beértem egy másik villamost. A célegyenesben jártam, izmaim érezték már a pihenés közelségét, ezért rákapcsoltak, hogy minél előbb tapasztalhassák azt a mámort. Egy gyalogos szólt utánam: ’Gyerünk, gyerünk, hozd be!’ – mintha tudta volna, hogy villamos-versenyezek. Talán ő is megtette már, és látta rajtam, amit korábban magában tapasztalt. Nem hoztam be, de nem is az a villamos volt a versenytársam. Beálltam a lámpához, gondoltam, ezt a kereszteződést még átviszem, aztán a szembelévő padra leülök egy kicsit. Már onnan néztem, ahogy az 508-as villamos befejezi körpályáját. Belül nyugtáztam az eredményt és számolni kezdtem. Nem sokkal, de sikerült legyőzni a villamost.
