Hajnali 4 órára terveztem az indulást, hogy még lehetőleg kora délután – délután megérkezzek a fővárosba. Nem új az ötlet, már tavaly nyáron gondolkoztam az útvonalon; a 33-as és a 31-es utakon történő megközelítést véltem a legmegfelelőbbnek. Most meg szabad volt ez a szombatom, így kihasználtam.
Felkeltem háromnegyedkor. Kezdtem a napot egy tábla csoki betermelésével. Imádkoztam egyet, aztán felöltöttem a harci ruhát, felszereltem a málhatáskát a bicóra és indulhatott a menet. 4 óra 10 perc lett, mire tényleg elkészültem, innen mértem az időt.
Éjszaka nem hűlt le különösebben a hőmérséklet, de egy pulcsi azért elfért rajtam. A szelet nem tapasztaltam erősnek, plusz inkább oldalról irányult felém, nem igazán zavarta a teljesítményemet. A forgalom csekély volt, a Nap még nem kelt fel, de már viszonylag világossá tette a környezetet.
A városból kivezető szakasz nagyjából arról szólt, hogy a málhatáskát igyekeztem a leghátrébb elhelyezni a csomagtartón, hogy a papucsom sarka ne akadjon minden pedálcsapásnál bele a hozzám közelebb eső végének az aljába. 1-2 centit sikerült módosítanom, picit formáltam a táska alakján is, így egész elfogadható lett az eredmény. Az intézkedések miatt már fél 5 volt, mire elhagytam a város vége táblát. Jöhetett a monoton 33-as legyőzése. A szél továbbra is oldalról fújt, azonban néha bevetett némi szembe irányt is, de 23-24-gyel tudtam haladni. Hortobágy településig meg is tartottam ezt a tempót, ott örömmel jegyeztem meg, hogy nem kizárt a délután 3 órai érkezés, melyet Ildinek, a szállásadómnak ígértem. Ettem-ittam /6 csomag gabonakekszet, 2 müzli szeletet, másfél liter vizet és egy liter izotóniás italt pakoltam el/ egy kicsit, lőttem egy fotót a Kilenclyukún csücsülve, aztán továbbrobogtam.
Innen úgy gondolta a szél, hogy eleget fújta már a jobb oldalamat, próbálkozik egy kicsit szemből is, tehát átállt erre a tendenciára. Nem igazán örültem neki, de Budapest arra volt, hát arra mentem, amerről fújni kívánt. Csökkent is a sebességem, most már csak 18-19-eket tudtam kipumpálni. A hajtást végül a táska miatt úgy oldottam meg, hogy a talpam középső részével fejtettem ki a nyomóhatást – egyéb esetekben a talppárnák tájékával pedálozok -, így nem is éreztem annyira hatékonynak az erőátvitelt. De azért szépen – vagyis inkább lassan – haladtam célom felé. Közben az idő is elromlott, felhők gyülekeztek felém, tovább erősödött a szél, még hűvösebb is lett. Visszavettem az azóta már levetett pulcsimat, sőt – bár általában igyekszem nem véteni ekkora divathibákat – felvettem egy zoknit a papucshoz, mert már a lábam is fázott.
Talán nem is volt tökéletes ellenszelem, mert mikor a 33-as vezette jobbra tartó kanyarodásán tekertem, úgy elpilledtem, hogy muszáj voltam megállni egy buszmegállóban. Reméltem, hogy alábbhagy, így elkezdtem falatozni, iszogatni. Láttam, hogy a buszmegállót jelző táblát egy párszor céltáblának használták – ez van, ha az embereknek nincs jobb dolguk. Ha így vannak, biciklizzenek el Budapestre vagy vmi hasonló, de ha tehetik, ne rongálással töltsék az idejüket – lehessen ez egy szebb világ! :)
Füred felé visszaállt az út iránya inkább nyugatira, a szél továbbra is akadályozott, de legalább nem fújt totálba telibe. Füred utánig megint annyira elfáradtam, hogy pihenőt rendeltem el. Az ember és a gép idilli, Tisza parti együttlétét fejeztem ki művészien egy fotó erejéig – majd tápanyagot vittem be szervezetembe.
Poroszlón keresztülkarikázva kívülről megismerkedtem a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrum épületével:
Egyszer majd ellátogatnék, hogy belülről is megnézzem, most viszont a célom lebegett a szemeim előtt.
A nyergemről nem is meséltem még: a héten szereztem be, márkáját tekintve ugyanaz, mint az előző, csak mivel az már elég viseltes volt, így megérett a cserére, a Yamaha Máthénál szert tettem egy újra:
Ismét a szél gonoszságával kellett viaskodjak. Némelyest azonban javult az idő, a zokni lekerült, a pulcsi még maradt egy darabig. Besenyőtelekig bírtam csak egy szusszal, a település túlvégében ismét megpihentem. Megnéztem a navigációt, javasolt egy földutat, ahhoz vissza kellett volna menni egy bő kilométert, és levághattam volna vele vagy hármat, akármennyire kacérkodtam a gondolattal, inkább maradtam a betonburkolatnál. Láttam egy biciklist közeledni – szintén „kukásmellényben”, gondoltam kollega. Igen lassan jött, fel is tételeztem, hogy biztos vmi papa lehet, aki éppen a komákhoz igyekszik borozni egyet. Aztán ahogy közelebb ért, vettem észre, hogy egy harminc körüli túrabiciklistáról gondoltam mást, mint ami. Hasonlóan felmálházott vasparipája volt, intett, visszaintettem. A szél szemmel láthatólag rajta is kifogott, ez vmelyest megnyugtatott. Aztán összeszedtem magam, begurultam Dormándra, megkerestem a 31-es utat, megtaláltam, elindultam rajta. Ez egy közel 120°-os fordulat volt, a szél nem volt képes ilyenre, így most kedvezőbben simogatott. Talán a vitorlázásból jött hozadékként, hogy rápillantottam a kilométerórámra, hogy mi újság most a szél irányával – akkor esett le, hogy nem vitorláson ülök és itt nincs szélirányjelző :) Egészen Jászapátiig tudtam menni átlagjavító tempóban, a 25-26 km/h-kat kellemes volt látni a kijelzőn.
Jászjákóhalmán egy benzinkút csábított tankolásra, elcsábultam, tankoltam - egy kis levegőt a hátsó kerekembe, mert időnként le-lepillantva észleltem, hogy a testsúlyommal kiegészült csomagsúly azért némileg lapít gumin, növelve ezzel a súrlódó felületet, így jobbnak találtam megtámogatni egy kis nyomással. Abszolút érezhető volt a hatása, bár csak 1-2 km/h-val tudtam többet kipréselni a kis kék szörnyetegből, de én már mindennek tudtam örülni.
Innen volt még egy bő nyolcvanas vissza a tervezett távomból. Néztem is a táblákat, de aztán inkább leálltam ezzel a tevékenységgel, mert olyan lassan következtek egymás után, hogy inkább elszomorítottak, mintsemhogy sikerélménnyel gazdagítottak volna. Jászberénynél épült egy elkerülő út. Ezt, ha otthon tüzetesebben megnézem, nem használom ki, de most már a térképen látom, hogy plusz utat tettem meg ezzel – de legalább jó minőségű úton hajthattam. Az út kanyarodásával egyébként sikerült egy esőre álló felhőt is kikerülnöm, ami – miután visszatértem az egyenes szakaszra – igyekezett felém kerülni, ügyesen megoldotta, kinyitotta a csapot, aztán megöntözött egy kicsit. Nem volt kellemetlen, de kellemes sem. A Nagykáta felé vezető szakaszon egy kis bicikliút szakaszon tudtam ismét tempózni, nem is pihentem, inkább meghajtottam. Már 2 óra felé járt, illőnek tartottam szólni Ildinek, hogy ne készüljön rám 3-ra, késni fogok a tervezetthez képest. Láttam egy fedett buszmegállót a bal oldalon, becéloztam. Hátrafordultam, hogy mehetek-e át keresztül mindenen, ekkor egy darázs elkapta a bal karom bicepszének a belső részét. Szerencsére atlétában voltam, így miután megsemmisítő, kivégzéssel felérő ütést mértem rá, aláhullott és többet nem bántott. A gyors közbelépés gyanánt nem szenvedtem komolyabb fájdalmak közepette, le tudtam húzódni a megállóba. Ekkor láttam meg a ’Pest megye’ táblát, ez egy kicsit üdítőleg hatott, fotózkodtam is egyet a jelenlétében:
Az eső már elállt, a szél nem, megint a leküzdésére kellett felhasználom a merülő energiatartalékaimat. Nagykáta kap tőlem egy pirospontot; a bicikliút mellett nagyon sok kerékpártároló található, biztos nem szenvednek parkoló hiányt az ottaniak. Viszont – ami pirospont levonást nem eredményez - egy ponton, mintha nem is azon a településen lettem volna, hirtelen megszűnt minden ilyen célra használatos létesítmény. Ezt nem tudtam mire vélni, de nem is ezzel foglalkoztam elsősorban, hanem egy kúttal, mivelhogy eddigre elfogytak a folyadékkészleteim, visszatároztam hát, ami hiányzott. Kekszek tekintetében sem voltam nagyon eleresztve, másfél csomagnyival még el tudtam vegetálni.
Nagykátáról kiérve, Budapesthez egyre közeledve megnövekedett a forgalom is. Az úton egyébként összességében nem voltak veszélyes helyzetek, de 2-3 manővert végre kellett hajtsak, hogy mások hibáját kijavítsam. A szél továbbra sem hagyott alább, de engem már nem érdekelt semmi, csak hogy tekerjek, közeledjek. Ekkor már abbahagytam a hangoskönyv „olvasást”, mély témákról alkotott gondolatok jártak a fejemben. Ilyen volt, mikor az úthoz hasonlítottam ez életet. Kerülhetünk akármilyen akadályok, bajok közé, ha azokat le tudjuk küzdeni és tudunk töretlenül, megállíthatatlanul a cél felé menni, arra koncentrálni, akkor előbb-utóbb elérjük azt, és ott már csak a pozitív dolgok várnak.
Sülysáp után elkezdődtek a fel-le szakaszok. Túlságosan vidáman nem tudtam hozzá viszonyulni, de viszonylag friss erővel másztam meg őket, a lefelékben meg inkább csak eleresztettem a gépet, hogy a következő felfelébe visszanyerjek egy kis erőt. Vhol Mende előtt állhattam meg újra, elővettem ismét a navigációt, hogy mit ír a hátralévő távra, erre elkezdett olyan fura útvonalakat javasolni, hogy térjek le a főútról, menjek be erre és erre az utcára. Figyelmen kívül hagytam, mert a ’legrövidebb’-re volt állítva, ilyenkor már semmi kedvem nem volt erre-arra kanyarogni. Maradtam a főúton, nagyon lassan, de fogyatkoztak a kilométerek. Aztán Maglód után elértem a Budapest táblát. Egy nem túl őszinte mosollyal ezt a pillanatot is megörökítettem:
A Pesti út melletti szuper minőségű bicikliúton szakítottam egy jót – bár nagyon azért nem akartam gyorsan menni, mert még nem volt ismerős a környék. El is értem a Jászberényi utat, ahol nemsokára válaszút elé érkeztem: jobbra vagy balra. Navigáció elő, most rábíztam magam. El is mondta szépen, hogy erre meg arra. Mentem erre is arra is, aztán közeledett a cél, közeledett a pihenés időszaka, közeledett, amire hajnal óta vártam, közeledett, így csak tekertem, hogy legyen közelebb és közelebb, aztán már annyira közel volt, hogy közelebb nem is lehetett: megérkeztem. Telefonáltam Ildinek, beengedett, lecuccoltam, meséltem, ettem, pihentem és boldog voltam, hogy ezt is megélhettem.
Táv: 234,15 km
Teljes idő: 13:29:00
Tekeréssel eltöltött idő: 11:05:29
Átlagsebesség: 21,1 km/h
