BLePister Sportblogja

Néhány hete – mikor még kevésbé volt jó idő – megbeszéltük Encivel, hogy ha melegebb lesz, elmegyünk együtt vhova tekerni. Aztán jött a jobb idő, de vagy nekem, vagy neki volt éppen dolga, vagy egyszerűen nem volt alkalmas egyikünknek sem, így hétről hétre halasztgattuk. Nem adtuk fel, így május elsején sikerült összehozni, célként Hortobágyot tűztük ki.

Hogy ne a nagy hőségben kelljen izommunkát végezni, megállapodtunk egy közép-kései délutánra időzített indulásban, ez megadta a lehetőséget, hogy még világosban hazaérhessünk.

Előzetes vizsgálódásaim alapján kiderült, hogy némi szembeszéllel kell majd számolnunk, melynek mértéke ugyan csekély, de már az is fékező hatással bír a teljesítmény vágtató szekerének kerekeire. A weatherspark mérései alapján ~10 km/h-s dél-nyugat-nyugati szél fújdogált akkoriban és 31°C-on izzott a levegő.

A város határánál magam elé intettem Encit, hogy lássam, milyen tempóra áll be. 27-28-at diktált, épp ennyit tekertem volna én is. Így haladtunk Látóképig, ott az emelkedőknél átvállaltam a szél kitakarását, előre álltam, a felfelékben pumpáltam a sebességet, a lefelékben a lendületből hoztam ki még többet. Hátrapillantva vettem észre, hogy Enikő kicsit lemaradt mögöttem, így visszavettem a „vadulásból”, iszogattam, kifújtam magam az erőltetett szakasz terhelése után, hamar beért, aztán visszaálltunk a 27-28-ra és újra együtt folytattuk utunkat.

A szél helyenként megerősödött, de huzamosabb sebességcsökkentést nem sikerült elérnie nálunk. Figyeltem Encit, hogy fáradt-e, kívánna pihenést, de látszólag semmi nyoma nem volt ezeknek, rá is kérdeztem, megerősítette feltevésemet. Szóval csak toltuk neki, ahogy jól esett.

Nemsokára a településre vezető egyenes szakaszra értünk, innen már látszottak a táblák, távolabb az épületek. Kutat kutattam, a körforgalomnál sikerült felfedeznem egyet, arra vettük az irányt, frissítő hatását azonnal kifejtette rajtunk. Aztán a híd felé vettük az irányt, ahol egy szoborcsoport árnyékában lazultunk egy darabig. Mikor ezt elégnek találtuk, lőttünk pár fotót magunkról és a Kilenclyukúról, és hazafelé vettük az irányt.

Hátszelet remélve – és az elején még érezve is – újult erővel és reményekkel pengettük újra a megszokott tempót, de nem sokára a szél gonosz módon délkeletivé változtatta magát, így megint részleges szembeszélben részesültünk. A hőmérséklet enyhült, a Nap sem tűzött már olyan erősen. Hamar fogytak a kilométerek, azon vettem észre magam, hogy már a látóképi emelkedőkhöz közelítünk, itt megint rákapcsoltam, hogy lendületből győzzük le őket. Enci tartotta a sebességet. Egy lefelében az első tányéron is magasra kívántam pakolni a fokozatot, de túlváltottam és leesett a lánc. Gyors menedzselés után vissza a nyeregbe és már csak egy emelkedő várta a harcot, nem nagyon talált rajtunk fogást.

A csárdától már szinte csak lefelé lejt az út, itt már egészen a városig mentek a kövér 33-ak, 35-ök, csak úgy pörköltünk magunk alatt az aszfaltot. Jó átlagjavító hatással volt ez a szakasz, mire beértünk a bicikliutas részhez, levettem a mérőkütyüt, hogy ne változtasson az adatokon. Ekkor ezeket az adatokat jelezte:

Táv: 69,35 km

Tekeréssel eltöltött idő: 2:29:10

Teljes időt nem mértem, csak Hortobágyon pihentünk, az lehetett ~30 perc.

Átlagsebesség: 27,9 km/h

Igen pozitív elbírálásban részesítettem Enikő tekerési teljesítményét, meg is beszéltük, hogy megyünk majd még ezentúl is közös távokra :)

A munka ünnepe adta hosszúhétvége előtt válaszút elé érkeztem: az egyik út a Balatonra, a másik Szendrő tájékára vezetett. Mint szeretett Balatonom, a szívem erősen arrafelé húzott, azonban egy vasárnap reggeli kötelezettségem nem engedte meg a hosszabb kiruccanást, maradtak a hegyek.

Ekkora szervezték meg a szervezők hetedik alkalommal a Vitézlő teljesítménytúrát, melyen különböző távokat gyalog, futva, biciklivel, illetve kiegészítve kenuval lehetett teljesíteni.

Pénteken késő délután indultunk Debrecenből autóval, a tágas csomagtérben hamar ideális helyet találtunk mindennek, amit magunkkal kívántunk vinni.

Sötétedés után nem sokkal meg is érkeztünk Szuhogyra, itt kaptunk kellemes szálláshelyet éjszakára és finom étkeket vacsorára és reggelire. Hamar kipakoltunk, összeszereltük a bicikliket, becuccoltunk a házba, majd neki is láttunk telepakolni a pocakokat.

Reggel 7 körülre terveztük az alvásunk befejezését, lényegében sikerült is ennek a tervnek eleget tenni.

Miután mindenki elkészült a reggeli teendőivel, biciklire pattantunk és kerékpárunk első kerekeit Szendrő felé irányítottuk. Fél 10-re beértünk a rajt- és célként szolgáló általános iskolához, ahol kitöltöttük a regisztrációs lapokat és 3/4 10-kor el is indultunk, hogy távunkat legyűrhessük.

Peti és Enikő a 80km-esen, Laci, Ada és én az 50km-es távon próbáltunk szerencsét. A két táv között két ellenőrzőpont volt a különbség - nyilván a 80-as kontójára. Egy darabon azonban együtt mehettünk, így együtt is mentünk.

A rajt utáni első ellenőrzőpont egy szuhogyi cukrászdához vezetett, hamar meg is érkeztünk. Épp tv-sek interjúztattak, Lacit is elkapták egy pár szóra. Sokat nem kellett pihennünk, nem is nagyon volt mit kipihenni, így indultunk tovább.

A második ellenőrzőpont egy kis kitérőt jelentett; balra kellett eltérni egy külön útra, mely a Hungaropec fantázianevű veszélyes hulladéklerakóhoz vezetett. Nem volt senki az ellenőrzőpontnál, magunknak kellett beikszelni az adott "pecsét helyét" egy zsírkrétával. Egy helyi dolgozóval történő konzultáció után tovább kalandoztunk.

Emelkedősebb terep kezdődött, melegedtek az izmok a lábainkban, egyre jobban kellett erőt kifejteniük.

Lapos és meredekebb emelkedők váltották egymást, de maradéktalanul kárpótolt az általuk elért kilátás; szép tájakon kerekezhettünk. Mellékelek pár fotót ezekről, ám ezen fotókon keresztül sajnos nem adja át azt a szépséget, melyben tündökölt:

Az emelkedő megszűnésével Rudabányát és vele együtt a harmadik pontunkat egy jó kis downhill-lel közelíthettük meg.

A múzeumnál visszapótoltunk némi vizet, aztán az következett, amire számítani lehetett: ahol az előbb lefelé zúgtunk, most ott kellett visszakapaszkodni egészen addig, ahol a lejtős rész kezdődött. Szeretem hamar letudni az emelkedőket, ilyenkor többet adok bele, mint sík terepen, így Peti és Enikő előtt haladtam, jöttek is nem sokkal mögöttem. Nem akartam nagyon elszakadni a bolytól, vallom a 'Stick together, team!' elvet, ezért néha visszalassítottam.

Az emelkedő tetején egy másik útvonalon folytatva az utat további enyhe emelkedő következett - több lefelével tarkítva. A rudabányai bányatónál helyezték el a negyedik checkpoint-ot. Itt pihengettünk, töltöttük az időt, de Laci és Ada az idő telésével sem érkeztek. Már láttuk jönni azokat a bicikliseket is, akik akkor jöttek lefele a harmadik ponthoz, mikor mi már jöttünk fel a negyedikhez, szóval gyanús volt, hogy vmi nincsen rendben Laciékkal. Enikőéket tovább engedtem, ugyanis ők hosszabb távot mentek, nehogy kicsússzanak az időből, én meg telefon után nyúltam. Sokadik próbálkozásra sem volt válasz, így eléjük mentem. Nem sokkal a bányató felé vezető elágazásnál álltak, láthatólag szerelni készültek vmit. Kérdésemre megtudtam, hogy Ada biciklijének az első váltója rakoncátlankodott, erre igyekeztek megoldást találni, de a váltó nem adta magát. Egy alternatív megoldást választva eltekertünk a bányatavi ponthoz, ahol kezünk ügyébe kevertük a bizonyos váltót. A manuális, kézzel állítható "váltó" ideájának megteremtését úgy igyekeztünk előidézni, hogy a fém váltót egy nagy kővel alkalmatlanná tesszük a lánc körüli kapaszkodásában, majd evakuáljuk. Pár ütés után fel is adta a harcot, diadalittas győzelemmel eltávolítottuk és mehetett tovább a hegyi tekerészés.

Ötödik pontunktól, Szőlősardótól egy közel 10km-es tekerés választott el, mely a jobbra-balra, fel-le irányváltoztatásokkal hamar el is telt. Összehasonlítva egy ilyen távot pl a 33-as úton megtett egyenes szakasszal: szinte ég és föld. Az utóbbi esetében a monotonitás annyira komoly koncentrációt igényel azt elhinni, hogy kevésbé látványosan ugyan, de fogynak a kilométerek, itt viszont éppen a változatosságok, a helyes váltófokozat megtalálása, a kátyúk vagy egyéb úthibák kerülgetése jobban eltereli figyelmünket a km-ek számolgatásáról.

Kínálat tekintetében a szőlősardói pont volt a leggazdagabb - izotóniás itallal táplálhattuk vissza a szervezetünkből elveszett anyagokat. Egy kút is volt mellette, ott az árnyékban lehűtöttük magunkat, ettünk egy kis magunkkal hozott energiaadó ezt-azt, aztán mikor mindenki eleget pihent, továbbindultunk.

Amúgy nem erőltettük a tempót, az időre biciklizést - elsősorban Ada váltójának hiányosságáért, de már korábban is megbeszéltük, hogy inkább egy élménykerekezésnek leszünk a teljesítői. Íme egy videó, mely összefogó képet hivatott közvetíteni az elénktáruló utakról, tájakról:

A következő pont felé vezető szakasz szép erdei utakon is keresztül vezetett, mellettünk patak csordogált, a fákon madarak éneke tette változatossá a gumik aszfalton történő súrlódásának egyhangúságát.

6,4 km-t /volt alkalmam lemérni/ tekertünk a legutóbbi ellenőrzőpont óta, mikor kissé kellemetlen dolgot észleltem; a hátamon nem volt táska. Táskával indultam el, benne szerszámokkal, iratokkal, zsetonnal, elsősegély felszereléssel. Szóltam Adáéknak a helyzetről, leültek egy árnyékos helyen. Visszaindultam, hamar le is esett, hogy a kút mellett hagyhattam, mikor kidobtam a szemetet, már nem mentem oda vissza, hanem a biciklire szálltam egyből. Jó tempóban pörgettem a pedálokat, negyed órán belül vissza is értem. A táskám nem volt a kút mellett, de a pontfelügyelők ott ültek az asztalnál és kétségbeesett arcomat látva kérdezték: 'Táska?', én meg hevesen bólogattam. Mondták, hogy utánam hozták volna, aztán elővették az autóból, mesélték, hogy közbiztonsági okokból átvizsgálták, nem bombát helyeztem-e el benne :)

Immáron teljes harci díszben mentem végig a már ismert szakaszon, hamar visszaértem, Laciék kényszerpihenő ideje ezzel lejárt.

Cél előtti utolsó elérendő pontunkat a Rakaca-tó mellé rakták le, ide még majdnem egy 15-öst kellett tekerni.

A Perkupát és Szalonnát felfűző útba beletorkollva Perkupa felé indultunk, itt jöttünk rá, hogy Szalonna - amin keresztül kell mennünk - nem erre van, így egy 180°-os fordulatot követve helyes irányba keveredtünk. Szalonnából Rakaca felé térültünk, nem sokára megpillanthattuk a tavat - egyelőre távolról, aztán egyre közelebbről. Először sikerült egy gyalogos ellenőrzőpontot megtalálnunk, ott tájékoztattak, hogy nem ez az, amire mi vágyunk, ami nekünk kell, az egy kicsit odébb van, de látótávolságon belül, így meg is mutatták.

Hamarosan ott is becsekkoltunk, innen vissza Szalonnára, onnan meg már csak Szendrőre kellett begurulni.

Peti és Enikő már korábban megérkeztek, beadtuk a papírjainkat, melyek alapján kiállították az emléklapjainkat. Eszegettünk iszogattunk, pihengettünk még az árnyékban, a fűben. Nekem 6 órakor indult a vonatom, oda kikísértek a többiek, elbúcsúztam tőlük, a szép tájtól és magamban összegzést tartottam:

Bár nem egy kategóriába tartozik a Balatonnal, így nem is hasonlítgatom a kettőt, de mindenképpen érdemes ilyen tájakon tekerni. Szép élményekkel gazdagodtam, megérte eljönni!

Táv /a kitérőkkel, plusz utakkal együtt/: 75,77 km

Szint: 380 m

Teljes idő: 6:07:00

Tekeréssel eltöltött idő: 4:15:07

Átlagsebesség: 17,8 km/h

U.i.: Gergő - aki végül a Balatonra ment - ugyanezen a napon 8 óra 35 perc alatt teljesítette a kört, feladva ezzel a feladatot, hogy jól leelőzzem, ha arra járok :)

Eddig még nem közöltem blogbejegyzést a felsőtest edzéseimről, még csak nem is igazán említettem létüket, pedig szinte ugyanolyan szinten vannak, mint a futó- és biciklis kondícionálásaim.

Valójában korábban hozzá is láttam, talán 14 éves lehettem, mikor elkezdtem lefekvés előtt fekvőtámaszozni, súlyzózni a szobámban, mert mindig annyi energia maradt bennem a nap végére, hogy ha nem mozogtam valamit, nem tudtam mélyen, pihentetően aludni. Ez azóta is így van - de teszek is érte, hogy medvemód aludjam álmaimat.

Hosszasan, éveken keresztül - kisebb szünetekkel - végeztem ezeket az ágyba bújás előtti gyakorlatokat, a testem meg szépen nemesedett, alakult abba az irányba, amilyenre az ember megteremtetett.

Ez így folyt egészen 2010 augusztusáig, mikor Tomi unokatesómmal elkezdtünk járni az Oláh Gábor utcai Kondi Parkba, ahol egyszerű, játszótér szerű környezetben fejleszthetjük izomzatunkat.

Ez a fajta edzés sokkal jobban megdolgoztatott, mint az, mikor otthon egyedül, kevesebb ösztönzéssel építettem a testemet. Azonban ha nem csak egyedül vagyok, az hatással van rám, hogy jobban teljesítsek. Egy konditeremmel szemben három fő előnnyel bír: ingyenes, szabad levegőn történik és ami talán a legfontosabb, hogy az edzés nem súlyzókkal történik, hanem a saját testsúlyunkkal, így használata arányos izomszerkezetet eredményez.

2011. nyár végén úgy alakult, hogy néhány barátunknak is megtetszett a Kondi Parkban történő edzés, így időnként egyszerre 6-7-en is összejöttünk egy-egy kora esti kondizásra, melyek a sok rövid beszélgetés, pihenés során akár több órásra is elnyúltak.

Így volt ez nagyjából ősz elejéig, mikor szépen lassan elmaradoztak az újoncok, és maradtunk megint ketten, Tomival.

Épültünk tovább, aztán beállt a hidegebb időszak, és bő 2 hónapja már csak egyedül járok - igyekszem minden héten hétfőnként, szerdánként és péntekenként kijárni. Főleg tolódzkodok, különféle kézpozíciókban húzódzkodok, valamint fekvőtámaszozok.

A városban még két ilyen Kondi Park található; a DEAC pályán épült másodjára, a legújabb pedig a Debreceni Jégcsarnok mellett található - aki gondolja és még nem volt ilyen helyen, és éppen a közelében jár ezen helyek egyikének, annak bátran ajánlom, próbálja ki, mert igazán jó kis edzést nyújtanak.

Régen nem írtam már a mezítlábas futás terén tapasztalt sportolásaimról, pedig edzegetek azóta is a szörfcipőmben vagy puhább talajon mezítláb - többet-kevesebbet.

Az Oxigén Kupán az első két versenyen nem tudtam részt venni, most 10-én rendezték meg a harmadikat, erre már sikerült eljutnom.

Kicsit sok tennivalóm akadt az előtte való hetekben, így rákészülni nem igazán állt módomban, de azért a verseny hetén futottam két erősebbet, melyeknek természetesen kisebb izomlázak lettek a következményei - örültem nekik, mert azt jelentették, hogy megmozgattam magam - jobban, mint addig általában.

Aztán eljött a szombat. Egy korábbi alkalommal lemértem, hogy szörfcipőben kb 8-10 perccel hosszabban futok egy 12 km-es szakaszon, mint sima futócipőben; így arra gondoltam, most is jó lesz a futócipő - elvégre is verseny, alakítsunk vmi jó kis időt. Oda is értem rendben a starthoz, már éppen készítették dörrentésre a startpisztolyt, mikor én még csak öltözködtem. Pár másodpercet el is csúsztam, de az még nem számottevő.

Szépen haladt az első kör, vittem magammal időmérőt, ő azt mondta, hogy bő 10 perc, aminek nagyon örültem, mert azzal már lehet kalkulálgatni pozitív eredményeket. A második kör vége felé azonban változtatnom kellett a jobb lábam futólépésén - nem érkezhettem a helyes, ujjak mögötti talppárnákra, mert a cipő elkezdte kellemetlenül nyomni egy ponton, így az erősebbik lábam tolófunkcióját vesztette, a ballal kellett korrigálnom.

Az óra máris szomorúbb adatokkal szolgált, de nem érdekelt, úgysem most akartam megváltani a világot. Gondoltam, hogy szépen végigdöcögöm, lesz ami lesz. De aztán már a döcögés is a pokol tüzének sanyargató érzésével töltött el, a nyolcadik km végén elhatároztam, hogy leveszem a cipőt. Míg űztem ezt a cselekedetet, 5-en haladtak el mellettem, az utolsó ~20 méterrel járt előttem.

Aztán ahogy elkezdtem mezítláb futni, rámtört egy olyan érzés, mint amikor egy ártatlanul életfogytiglanra ítélt rabot engednek szabadon, mert újravizsgálták az ügyét és egyszer csak a szabadság minden szikrája bontakozik ki egész lényében. Olyan jól esett a bőrömön tapasztalni az avart, az enyhén hűvös talajt, az apró gallyakat, melyek találkozásakor sem éreztem fájdalmat, hanem csak kellemes simogatást. Beértem az 5-ös konvoj utolsó emberét, haladtam sorra el mellettük, közbe elegyedtek más versenyzők is, mellettük is természetes könnyedséggel szökelltem el, időnként hallottam egy-egy 'Azigen!'-t, aztán már a célegyenesbe kerültem, meghúztam még, az is nagyon finom volt.

45:21-re értem be. Nem a legjobb időm, de volt már sokkal rosszabb is. Viszont a megtapasztalás nagyon kellemes élményül szolgált. El is kezdtem szövögetni komoly terveket - majd meglátjuk, lesz-e róla bejegyzés a későbbiekben...

 (A kép forrása: http://www.frissoxigen.hu)

Úgy adódott, hogy módomban állt a hétvégét Budapesten töltenem. A tömegközlekedéstől való függés, annak ára miatt és hogy jobban megismerjem a várost, úgy döntöttem, viszem magammal a single speed-emet. Tájékozódásom segítésének céljából vittem magammal az idei Balaton hódításon kapott Budapest / Balaton térképemet is.

Péntek délelőtt érkeztem meg két komával, akkor még nem kezdtem bele a tesztelésbe, ám mikor külön váltunk, belevágtam. A budai oldalon lévő Euro Velo 6-os útját tapostam legelőször - egyelőre céltalanul. Szép napsütéses idő volt, már-már izzasztóan, de a kabát még elfért rajtam. A túlparton egyszer csak felbukkant a Parlament szép míves épülete.

Ahogy haladtam el sorra a hidak mellett, úgy kezdtek kirajzolódni előttem a Citadella távoli körvonalai. Gondoltam, nem egyszer voltam már ott, de biciklivel még egyszer sem, így felkerült a listára. Előtte még felnéztem a Budai várhoz, ott szusszantam egy kicsit, majd vállamon vasparipámmal elkezdtem felbandukolni a Szent Gellért lépcsőn. Már a szobornál szaporábban vettem magamhoz a levegőfalatokat, de nem álltam meg sok időre bámészkodni, folytattam a felfelé menetet. Egy lépcsősor, még egy meg még egy, egy rövid, kevésbé meredek rész és még egy lépcsősor :) Körülbelül ilyesmi sorrendben jöttek elém a csatába harcolni a terepviszonyok, de mazsolának bizonyultak, legyőztem őket, feljutottam a Citadellához. Légzésem visszatért az eredeti tempójába. Készítettem egy közös fotót - magunkról és a műemlékről -, aztán még egy vélhetőleg mindenki által már megcsodált panorámát, de azért én is lefotóztam és közlöm - hátha, ne adj' Isten vki kimaradt volna belőle:

Ezt követően leereszkedtem azon az úton, amin autóval lehet felmászni - volt egy-két félelmetesen gyors szakaszom, nem is telt bele sok időbe, már a hegy lábánál voltam.

Fővárosi hétvégém fő célja az volt, hogy a kedves lánybarátaimmal tölthessek el minőségi időt. Majdnem el is érkezett a találkozás ideje, szóval lassacskán a találkozás színhelyére irányítottam a bicóm orrát. Előtte még azért beugrottam egy boltba, ahol szimpatikussá vált számomra egy kb 20x40 cm-es sósperec, egy kakaó és egy csoki, engedtem is rám vágyakozó lelküknek és kifizettem az értük szabott váltságdíjat.

Elfogyasztásuk olyan jól esett, hogy adtam kéregetőnek is pénzt, plusz egy alapítványt is támogattam.

A hétvége hátra lévő része már kevésbé a sportról és ezen belül biciklizésről szólt, inkább már csak az A-ból B-be való eljutásról, de azok is megérnek pár blogba vetett szót.

Annyit mindenképpen megállapíthatok, hogy rendes művelése mellett a kerékpárral való közlekedés ebben a városban is gyorsabb a tömegközlekedésnél - a gyér forgalmat kivéve, belvárosi környezetben megkockáztatom, hogy még az autónál is. Nem egyszer fordult elő, hogy hosszú kocsisorok mellett mentem el és éreztem a hátamon a szabadság iránt vágyakozó vagy az éppen irigykedő tekinteteket. A lányokkal /tömegközlekedés képviselői/ való ide-oda meneteleink harcát 4:0-ra nyertem - úgy, hogy itt-ott megálltam fotózkodni, nézelődni, ilyen volt egyik este a Józsefvárosi Szent József plébániatemplom esetében is.

A forgalommal egyébként teljes mértékben meg voltam elégedve. Ahol bicikliút volt, nyilván azt használtam, ahol csupán út, ott az autók, buszok, kamionok közt masírozva, 30 körüli tempóban mindig jól megértettük egymást. Persze én se akadályoztam őket semmiben, minden tőlem telhetőt megtettem, egy haladósabb szűk, 1 km-es szakasznál pl. beragadt mögém egy teherautó és mögötte egy kocsisor, nem akartam akadályozni őket, rápakoltam még 15-öt a sebességemre, így az előttem lévő kocsi csak 20 méter üres helyet "húzott maga után", a lámpánál meg irányt váltottam. Sávváltásoknál, helytelenül parkoló autóknál is gördülékenyen ment a partnerkapcsolat gyakorlása.

Legkedvesebb élményem pedig, mikor egy éjszakai tekerésnek néztem elébe. Hosszú, egyenes körúti szakasz, enyhe forgalom, remek állapotú, sima felszínű útburkolat. Nem is tudom, mi hozta olyan szépen elő, de akkor igazán megtapasztaltam a single speed érzést. Az a finomság, teljes hangtalanság, hogy nem csörög, nem zörög semmi, az enyhén hideg levegő olyan módon töltöttek el jó érzéssel, hogy alig győztem magamba szívni az élményt. Kiállva megtekertem, hagytam, csak szálltam, megint megtekertem, megint repültem. Szívem szerint meg se álltam volna a találkozási pontnál, hanem mentem volna, de ez így volt szép - meghagyni még azon a szinten, ahol csodás.

41,92 km-t tekertem - igaz, nem igazán sok, de tesztelésnek elég és azt talán elmondhatom, hogy a single speed-em a Zemplén hegyeihez hasonlatosan már a főváros útjait is meghódította :)

Tokajt egyszer már megjártam biciklivel, így történt, hogy túl vagyok a 300 km/napos határon. Jött egy telefon, miszerint van egy út, mely nem a főút, mégis nagyon jó minőségű az út. Meg is néztem gyorsan, 78 km jött ki az odaútra. Barátságosnak tűnt, így kipróbálásra alkalmasnak találtuk. Nagyon jó idők járnak így szeptember vége – október eleje tájékán, szóval hamarjában meg kellett ejteni. A meleggel nem volt gond, inkább a szél, ami kissé nyugtalanított. Elnézve az előrejelzéseket, a lehetséges kimeneteleket, nem tűnt se szélmentes, se viharos hétnek, olyan 15-20 km/h- s szelekre lehetett számítani. Kötelességeinkből, szabadidőnkből kalkulálva péntekre tűztük a tekerészés napját.

A korán indulást még be is vállaltuk volna, de egy közbejött esemény tolt még az időponton – nem baj, gondoltuk, legalább hűvösben nem kell tekernünk. Így lett, hogy az indulás 9 óra előtt egy kicsivel történt meg. A szél már éreztette is erejét, Böszörményig még kellemesebb szögben ért minket, viszont miután onnan északabbra, Dorog felé fordultunk, akkor rombolta igazán a hatékonyságunkat. Azért csak toltuk neki – gondolván a visszaútra, hogy milyen pompás is lesz majd ilyen széllel a hátunkban utazni.

Az út minőségéről érkező hírek hamisnak látszottak, ugyanis inkább volt közel a rossz fogalmához az út, mint a jóéhoz. Ettől és a széltől függetlenül egyébként szép átlagokat 23-25 körülieket sikerült kihozni. Élelembázisom 6 csomag gabonakeksz, egy müzli szelet és egy csoki volt, plusz reggelire bedobtam egy csokis-vaníliás kiflit. Inni két liter vizet vittem a puttonyomban és egy liter izotóniás italt.

Komám biciklijének a hátsó kereke a forgás mozdulatán kívül egy másik mozgásba is belekezdett, a tengely lazult meg, így hol az egyik, hol a másik oldali fékpofának ütközve fékezte folyamatosan a gépet. Nánás után tovább romlott a helyzet, már-már feladásra készültünk, de aztán Tiszavasvárit még megvártuk, hátha lesz egy szerviz. Nemsokára be is érkeztünk, kérdezősködés után találtunk is egy boltot, ahol előbb tengelyt akartak eladni nekünk, aztán ezt kivédve meghúzták a lelazult csavarokat.

Újult biciklivel és erővel láttunk neki újra az útnak, Tiszalökig egész jó minőségű bicikliúton haladhattunk egymás mellett, beszélgetve a Tisza felé. Lökön is tartott még a bicikliút, folytattuk tehát utunk. Egy kicsit szűkebb részen én elől, komám mögöttem haladtunk, hallom csak egyszer mögülem, hogy ’Vigyázz!’ én fel is eszméltem, fékeztem, igyekeztem kitérni, de így is megtörtént a koccanás; egy korosabb hölgy indult el egy kapuból – a szokásos stílusban, csak a pedálon állt még -, én épp ábrándozhattam vmin, mikor már késő volt kivédeni, a biciklijét magammal ragadtam, úgy zuhantam talajszintig. Gyorsan lekapta rólam a magáét, érdeklődött életbenmaradási esélyeimről, majd mikor igenlő bólogatásomat látta, mint a kámfor, ott se volt. Feltápászkodtam, felállítottam a kerómat, leellenőriztem a következményeket, fura mód csak az egyik ujjam zománca maradt a betonon.

Kereshettük tehát épségben, egészségben a komphoz vezető utat. Egy zsivány tábla elkalauzolt minket majdnem egy másikhoz, miután furának tűnve kérdezősködtünk és mondták, hogy ’Neeem, nem erre, arra.’ Mentünk tehát ’arra’, meg is leltük, mire odaértünk, már a másik oldal fele úszott, volt időnk szusszanni egy kicsit. Cimbora a hátsó tengelyét, én a sérülésemet kezeltem. Visszajött a komp, felszálltunk rá, csak pislogtam, hogy tavaly ilyenkor még 100 Ft volt a viteldíj, mostanra megduplázták; 200 Ft-ot kell egy biciklisnek fizetnie, hogy száraz lábbal kelhessen át a Tiszán.

Toltuk hát tovább, innen már nem volt messze a végcélunk. A szél valamelyest alábbhagyott, de azért még lassított minket. Megállapítottuk, hogy bár az út nem is a legjobb, a tájak mindenképpen hangulatosabbak, mint mondjuk a 33-ason tekerni. Tokajba beérve /négy órába telt/ először a pincesorra kanyarodtunk rá, ittunk egy-egy deci édes szamorodnit – furcsa, de most sem ízlett annyira, csakúgy, mint a tavalyi kiruccanásomkor. Mikor kikértük, gondolkoztunk, hogy talán majd egy aszút is utána küldünk, de ez után azon a döntésen voltam, hogy kár lenne belém, majd máskor, ha előtte nem tekertem. Üldögéltünk, beszélgettünk egy keveset aztán benéztünk még a városközpontba. Ekkor derült fény arra, hogy mi volt az az embertömeg az állomáson; szüreti napok kezdődtek és a hétvégén tartanak. A központban egyébként nem tűnt fel, hogy sokan lennének, nyugodt, kellemes volt minden. Ha már ott voltunk, kerestünk vmi enni adó helyet. Megtaláltuk azt, ahol a zempléni tekerés alkalmával ettünk Tamás barátommal, most azonban egy gyrost kértünk fel, hogy némileg telítsen el minket.

Eltelített, nem is nagyon volt kedvünk visszaszállni a nyeregbe. De vissza kellett, mert szerettünk volna időben otthon lenni.

Kellemesebb volt nem az arcunkon érezni a szelet, hanem csak a haladásunkban toló hatását.

Sokkal sebesebben mégsem mentünk, csak 1-3 km/h-val gyorsabban. Izotóniás italt egyébként nem próbáltam még – csak a két Oxigén marathonomon -, most volt az első és elmondhatom, hogy tényleg van hatása – azonban nem kell olyan nagyra számítani, hogy miután lenyelünk egy kortyot, szét tudnánk tépni egyszerre három bikát, inkább csak enyhén, de segít.

A komp éppen visszaért a mi partunkra, felszálltunk, még egyszer kifizettük azt a vagyont – bár próbáltunk kedvesen alkudozni, felhívtuk a figyelmét a csoportos diákkedvezmény jelen esetére, de a kapitány cserzett bőre, sok Tiszán lefolyó vizet látott szeme, komor arca nem enyhült meg. A másik oldalon pár helyi bmx-es kissrác látszólag versenyre hívtak ki minket, megelőztek majd vissza-visszatekingettek, de nem vettük a lapot. Gondoltuk, hogy felajánlunk nekik egy ’verseny Debrecenig?’-et, de aztán látván unalmas arcunkat hamarabb tágítottak.

A települések sorra következtek egymás után, én már kezdtem jobban kifáradni, a cimborának még elég jól mentek a pedálmozdulatok, így többet voltam szélárnyékban, mint az élen. Mondtam is, hogy Nánáson vagy Dorogon álljunk meg egy hangulatjavító fagyira. Végül Dorogon pillantottunk meg egy ’MÁLNA’ feliratot, fékeztünk, megfordultunk, érdeklődtünk, fizettünk és bepusziltunk egy-egy dobozkával. Jól esett.

Már csak egy kutat kerestünk, ahol megálljunk, aztán nekiveselkedtünk és húztuk Józsáig – a visszafele út három és fél óra lett, fél órával kevesebb, mint az odaút. Elváltak útjaink, én még hazagurultam – bár fáradt voltam, de az átlagot nem akartam rontani, meg is hajtottam rendesen.

A mért adatok a következőképp alakultak:

Teljes idő: 9:03:00

Tekeréssel eltöltött idő: 6:58:40 /ebben benne vannak a Debrecen – Józsa és vissza idők is/

Táv: 162,14 km

Átlagsebesség: 23,2 km/h

Útvonal: Debrecen – Józsa – Hajdúböszörmény – Hajdúdorog – Hajdúnánás – Tiszavasvári – Tiszalök – Tiszatardos – Tiszaladány – Tokaj és vissza.

A 2005-ös Balaton körbetekerés óta hagyományként nyaranta /kivéve a 2008-ast/ elmegyünk és ismét meghódítjuk a nagy tavat. Eddigi Balaton-hódításaim során idén tapasztaltam a legtöbbet – mind vendéglátókban, mind látványosságokban, mind élményben.

A tavalyihoz hasonlóan a megvalósítás előtti pár hétben még tizeniksz emberből állt a fix csapat, aztán sok sporttárs lemorzsolódott a vad, embertpróbáló, küzdelmes élet viharában, így maradtunk négyen. A nemi arány rekordot döntött: az eddigi maximum 1 most 2-re emelkedett, valamint 50% részvételi aránnyal vívta meg a tekerés harcát. Egyedül voltam vezető, a fennmaradó három személy Balaton-szűznek neveztethetett.

Csütörtökön indultunk vonattal a szokásos Balatonakarattyára. Minden rendben ment, kevés biciklissel kellett osztozkodnunk a vagonon.

Kicsit késve meg is érkeztünk, aztán a vonatról már egyből a biciklire szálltunk le és bele is kezdtünk a kör teljesítésének első szakaszába. Korábban még nem tekertünk együtt, szokni kellett a tempó diktálását, de az első 10-12 km-ben kialakult a fejemben a dolog, hogy a 16-ot szépen tudja tartani a csapat, a 18 még annyira megy, hogy kicsit kevésbé beszélgetősen, de működik a táv fogyasztása. Így haladtunk szép, egyenletes tempóban, helyenként megállva, lenézve a partra, kilátásban gyönyörködve, pihenve egy-egy emelkedősebb rész után vagy megtekinteni ezt-azt.

Első állomásunk Balatonfüred volt, viszonylag hamar vendégének is tekinthetett minket a város. A lányokat a parton és a csomagoknál hagyva egy fürdőhelyen csobbantunk egyet a hullámzó vizű, nem éppen pancsolós hőmérsékletű tóban. Találtunk egy oroszlános műemléket, megmásztuk, nézelődtünk, szusszantunk egyet, aztán visszaúsztunk a partra.

Néztünk egy vacsorázó helyet a Tagore-sétányon, elköltöttük – kevésbé volt minőségi, mint amilyenre számítottunk, de legalább tettünk vmit a pocakunkba –, majd szállás után néztünk.

A kemping árának magassága miatt úgy döntöttünk, este a vadonban hajtjuk álomra fejünk. Leltünk is hamar megfelelő helyet, ám ekkor már a sötétség kezdte átvenni a hatalmat a nappal felett, szóval igyekeznünk kellett a sátorállítással.

Reggel nem az első napsugarakkal keltünk, pocoltunk még kicsit, csak aztán indultunk tovább utunkra.

Tihanyig nem is igazán álltunk meg, ott viszont kipróbáltuk az új kerékpárutat. Ahol már vége volt, mi nem végeztünk, tekertünk tovább és fel is mentünk a városhoz, egy parkos, padokkal tarkított részen megreggeliztünk. A Belső-tó kilátásában tekerhettünk magasabbra és magasabbra, nemsokára egy vásársoron keresztül a Tihanyi Apátság lábánál fotózkodtunk.

Egy másik úton a meleg ellen fagyival fegyverkeztük fel magunk, egy időre megnyertük a csatát. Miután nem volt hűtőanyagunk, csak a menetszél, így a további tekerészést választottuk, azonban külön váltak útjaink – a lányok a betonúton visszaereszkedtek a tihanyi bekötőútig, mi pedig még elnéztünk a barátlakásokhoz egy szűk ösvényen. Országúti, jól felmálházott biciklivel igazán kalandos út lett belőle, de hál’ Istennek komolyabb baj nem történt.

Egy forrásnál vételeztünk vizet – meg pár szúnyogcsípést, ha már ott voltak és hajlandók voltak rá. Innen már nem volt messze a bicikliút, találkoztunk a lányokkal, ültünk még egy kicsit, aztán az időt elnézve vissza kellett pattanni a nyeregbe, mert még sok út várt minket a Badacsonyig. Az utazó sebességet növeltem 19-re – kalkulálva az előző napi edzést. Mondhatni csak a komolyabb emelkedők után álltunk meg lazítani, azt leszámítva monoton haladtunk. A balatonszepezdi úton a kútnál még feltöltekeztünk, hűsítettük magunk, aztán továbbindultunk. A badacsonyi szállásunk egyre csak közeledett még bőven világosban meg is érkeztünk, jól teljesített a csapat. Villám sátorállítást követően látogatást vettünk a nem messzi, badacsonylábdihegyi kertvendéglőben, és ha már meglátogattuk, enni is kértünk. Adtak is, ám nem minden részlet klappolt, például az ételek dizájnja vagy a tájjellegű ételek elkészítési módja.

Azonban jól belaktunk, még egy üveg bodzaborral meg is öntöztük a fogyasztott ételeket. Visszatértünk a sátrakhoz, majd a zuhanyzóban megszabadultunk az addig felgyülemlett kosztól és felfrissültünk, már csak egy dolog hiányzott: aludni egy jót, melyet megtettünk azonnal, nem kellett unszolni.

Reggel még kislattyogtunk a partra, megnéztük a déli partot, aminek bő 2/3-át le is kell tekernünk. Ez a napunk szinte végig sík terepen vezetett. Keszthelyig megint szaladtunk egy jót. Ott evett mindenki egy menüt a sétálóutca elejéhez felvezető úton található étteremben,

jóllakva felmentünk a kastélyhoz, majd fotózkodás után tovaindultunk.

Még erősebb lett a csapat, növeltem az utazósebességünkön, már a 20 is szépen ment. Itt inkább az egyhangúsággal volt baj, mint a szinttel. De lehetett azért nézelődni: lenyűgöző üdülők, szép parkok, kilátás az északi part hegyeire. Nem üzletrontásként írom meg, de a balatonkeresztúri Dám kisvendéglő nem épp a legvendégbarátabb üzletpolitika híve, ezt sajnos tapasztaltuk. Nem baj, kedvünket nem lehetett elrontani, innen már nem volt messze Fonyód, ahol a kikötőben a kilátásban legelésztetve szemünk, pihentünk, ettünk-ittunk. Következő megállónk Balatonlelle volt, ahol az Albatrosz étteremben szálltunk csatába éhségünk ellen. Na, ott nagyon adtak az étel kinézetére, még az étlap is nagyon bájos volt.

Az ételek ízére sem lehetett panaszkodni – ám én az ebéd hatására még kevésbé voltam kívánós, így csak egy levest és egy desszertet rendeltem, de kulináris élvezeti mutatóm elég magasra tört. A szállásunk a következő településen várt, Balatonszemesen, valamivel 9 után értünk oda, már sötétben. Szállásadónkat egy kedves ismerősünk személyesítette meg, ezúton is köszönet neki érte!

A reggeli is finom volt, azzal feltöltekezve indultunk vissza Akarattyára, hogy elérjük a hazafelé induló vonatot. A csapat tovább edződött, nem volt baj már a 21-22-es tempóval sem. Siófok után dobtunk még egy fagyit, a balatonvilágosi nagy emelkedő után még szusszantunk egyet, pár pillanatkép megörökítés,

aztán már csak a céltelepülésünkön ettünk egy utolsót a balatoni klímán és tengerparti hangulatban. Időben az állomásra csorogtunk, a vonat még késett is, de nem múlt, megjött és megindultunk visszafelé, kevésbé kellemes körülmények között, de több élménnyel, mint odafele. Három újabb Balaton-hódítót avattam, gratulálok nekik!

Kifundáltam egy útvonalat az Alföldön, ami a balatoni távval megegyező. Reméltem, hogy hasonló élményekkel fog megajándékozni. Azonban a balatoni táv nem jelenti azt, hogy a táj is olyan magával ragadó lesz, elmesélem, hogy alakult ez a tekerés.

A cimborámat, akivel a balatoni egynapos köröket szoktuk tolni, sikerült rávennem, hogy útitársamul szegüljön ezen az úton.

Szegült is, nem nagyon kellett unszolni. Kitűztünk egy napot, aztán nem lett jó, toltunk rajta egy hetet, az se lett jó, toltunk még egyet, aztán már nagyjából oké is lett volna, de egy nappal mégis arrébb tettük – az időjárás jelentések biztatóbb adatokat közöltek keddre, mint hétfőre. Az indulás időpontját a nap keléséhez igazítottuk, hogy ne kelljen a nappali hőségben sokat tekerni, a találkozási időpontot fél 5-ben állapítottuk meg. Lett belőle ¾, de nem is baj, mert eléggé ködös hajnalra kelhettünk, az meg még marasztalta a sötétséget. Cirka 4:50-kor meg is indultunk az utunknak: Tiszafüred, ott egy tókerülés és vissza Debrecen.

Szépen bemelegítő tempóban kerekeztünk 25-27 km/h között, aztán Kismacs után jöhetett az utazósebesség felvétele, 28-29-ben kiegyeztünk.

Az idő cudar volt: hideg, enyhén szeles, ködös – mely megakadályozta a szemüveg viseletét. Már reggel a találkozási pontra indulván megállapítottam, hogy vmi melegebb felső elfért volna, de bíztam benne, hogy miután felszáll a köd, erős melegedésbe indul a levegő – lévén, hogy július végének napjait éljük.

Hortobágyig toltuk is szépen, ott egy kis pihenőre megálltunk. Megállapítottuk, hogy jó tempóban haladunk. Füredig már csak egy nyeregszemlére álltunk meg – figyeltem, hogy miért nyomhatja jobban a bal combomat, mint a jobbat. Egyenesnek ítéltem, így nem igazítottam rajta. Plusz az erőm is fogytán volt, így azért is jó volt megállni egy kicsit. Füreden túlmentünk a gátra menő úton, így a terv aként módosult, hogy átmegyünk a hídon, és túloldalról visszafele kerüljük meg a tavat. Az átlagunk itt 26,9 volt, szépen jöttünk, a köd már eddig feloszlott. A hídon az élő Tisza után egy csárda mögött szusszantunk még egyet, barátkoztunk pár kölyökkutyával, beigazítottam a nyergemet, mert még mindig zsibbasztotta a bal lábam, majd tovaindultunk. Csüggedésre utaló tekintetemre és szavaimra komám igyekezett biztatóan fellépni. Az utóbbi napokban kicsit tompa voltam, mintha motoszkált volna bennem vmi, most hatványozottabban éreztem, erőm hamar el is folyt.

Mire átértünk a hídon, az eső is elkezdte a dolgát, esett. Volt nálam egy széldzseki, amit esőkabátnak hoztam el, viszont a csepergő intenzitáson felül nem igazán hatékony, de azért felvettem. Hamar átázott, de a testemmel felmelegítettem a vizet, így nem volt gond, a szelet meg legalább tudtam vele törni. Inkább a társamnak tett be jobban a hűsítő időjárási körülmény, ellenben velem még fejfedője sem volt, ami pedig sok hőeltávozást akadályozott volna meg.

Megbeszéltük, hogy alábbhagyunk az erőltetett mentettel, lazább, 24-25-ös tempóban folytatjuk. A gáton egymás mellett haladva és beszélgetve oly hamar teltek a kilométerek, hogy már csak azon vettük magunkat észre, hogy a kiskörei vízierőmű hatalmasságát szemlélgetjük, miközben tekerünk rajta keresztül Abádszalók irányába. Tervezgettük, hogy eszünk vhol egy jó forró levest, mely nemcsak átmelegít, de erőt ad hazajutni. Találtunk is egy hajón lévő éttermet még a település előtt a gáton. Gondoltuk jó lesz, betértünk. Azonban ebédet még nem adtak, csak reggelit, mert 10 óra tájában érkeztünk. Egy kicsit elkeseredtünk, de egy teára beneveztünk, majd szétnéztünk a reggelik között, hogy mi segíthetne rajtunk. Rendeltünk azt is, mert kissé cefetül voltunk már. A tea életem legpocsékabbja volt, de melegsége a szívemhez közelivé tette.

A reggeliből háromszor annyit el tudtam volna képzelni, de nem elégedetlenkedtem, legalább az emésztés nem fog tőlem további energiát elvonni. Az étteremben volt egy monitor, ahol időjárási radarkép volt látható az országról. Megfigyelhettük, hogy csak az országnak ezen részén volt csapadék, sehol máshol, pech.

Továbbindultunk, mert egy helyben ülni vizes ruhában szabad, hideg levegőn nem épp a legkellemesebb időtöltés. A gáton továbbhaladva pillantottunk meg egy táblát, mely pizzáról és grill ételekről tanúskodott, valamint 10%-os biciklis kedvezményről. Talán jobban jártunk volna… :)

Innen már nem volt messze Tiszafüred, ismét hamar fogyott előttünk és nőtt mögöttünk a táv. Be is csatlakoztunk a 33-as útra, és hazaindultunk. Egyenletes és mérsékelt tempót nyomtunk – miattam. Cimborámon láttam, hogy neki ment volna gyorsabban is, de szolidaritásból csökkentette a sebességét – szegény, sajnáltam.

Megbeszéltük, hogy Hortobágyon pihenünk, addig menjünk, de egy defekt már hamarabb megállásra késztetett minket. A nagyjából 20 perces kiesést a szél a táv vége előtt 45 km-rel segített vmennyire visszahozni, mögülünk fújt, igaz, nem túl keményen, de hátszélből minden erősségű áldás. Úgy 10 km-en nyomott minket, mi meg igyekeztünk a lendületet kihasználva haladni, ment is a 28-29. Ezután alábbhagyott, sehonnan se fújt, de a lendület bennünk maradt és folytattuk az utat – bennem meg az erő továbbra is csak fogyott és fogyott. A nagyhegyesi körforgalom utánra pozícionáltuk a megbeszélt hortobágyi pihenőt. Annak tájékán már egy kis szédülés is úrrá lett rajtam. Ott viszont a buszmegállóban ücsörögve egy kicsit, kekszet majszolgatva sikerült regenerálódnom, visszatért belém a lélek, tudtam, hogy innen már csak egy szaladás, aztán jöhet a pihenés.

Újra nyeregbe pattantunk, toltuk megint a jó kis sebességeket, de még mindig éreztem, hogy visszahúzó erő vagyok. A látóképi emelkedők legyőzése után előreálltam tempót diktálni, onnan már 30 felett jöttünk végig.

Sokminden nem látszik, inkább csak bizonyítófotónak egy ölelkezős kép:

Az elismerés a cimboráé, nagyon jól bírta, én inkább kolonc voltam, de sikerült teljesíteni az elvártakat. A tekeréssel eltöltött idő igen jó, még a balatoni 10 órán belüli tekerésnél is valószínűleg jobb /azon nem tudtunk ilyen adatot mérni/, bár itt többet pihentünk, a reggeli és a defekt is elvett sokat az időből.

Összegezve a táv jó volt, a táj kevésbé. A Tisza-tónál láttunk szépeket, de a 33-ason haladva igen monoton, látványban szegény, unalmas, tehát össze sem lehet hasonlítani egy balatoni tereppel. Legközelebb igyekszem úgy kitalálni az útvonalat, hogy lehetőleg szép helyeken vezessen.

Táv: 206,57 km

Összes idő: 10:43:00

Tekeréssel eltöltött idő: 8:16:33

Átlagsebesség: 24,9 km/h

U.i.: az időjárás előrejelzésekben pedig már egy napra előre sem tudok bízni, nem erről volt szó... :)

Úgy alakult, hogy egy hétvégét pár cimborával Esztergomban tölthettünk, kettőnknél bicikli is volt, így vétekként éltük volna meg, ha nem megyünk legalább egyszer tekerészni ide-oda a Visegrádi hegyekbe. El is érkezett egy nap, mikor össze tudtuk hozni; az eredeti terv egy pár óráról szólt, aztán továbbhúzódott.

Úgy szerettük volna, hogy a Duna mentén tekerjünk, ez jó is volt, mert az Euro Velo 6-os bicikliút ott vezet, így a választás jól esett.

A biciklis komám:

Elindultunk Visegrád felé, viszont Szobnál komppal kellett volna átkelni, ami eléggé drága volt, plusz óránként járt és még ~40 percet várni kellett volna a következőre, így folytattuk az utat inkább az országúton - persze mellénnyel kiegészítve kinézetünket.

Ahogy tekertünk, néhol felbukkant mellettünk a Duna, néhol emelkedősebbre váltott az út, néhol településeken keltünk át, néhol pedig kellemesen lejtős terepen tekerhettünk, az út minősége csak helyenként volt rázós, egyébként nagyon ínyünkre való.

Nemsokára Visegrádon voltunk, itt még letekertünk a kompkikötőhöz - ha Szobnál átmentünk volna a Dunán, itt hozott volna vissza az út -, terveztük még, hogy felmegyünk a fellegvárhoz is. Bár onnan lentről elég magasnak tűnt, de bevállaltuk. Megindultunk felfelé, viszont inkább toltuk a biciklit, mint tekertük, mert elég meredek arrafele, és a single speed-emet vittem, nem a váltóst, így emelkedőhöz képest nagy áttétellel buktam is az ilyen szakaszokat, biciklis komám pedig szolidáris volt és ő is tolta, ahol olyan volt.

Felértünk, lőttünk pár fotót a szép panorámával, visszatelefonáltunk a szállásra, hogy nem fogunk visszaérni a tervezett ebédre, mert eléggé elhúzódott az idő.

A hegyek hódítói:

Felfele az úton láttunk egy kutat, terveztük, hogy lefelé jövet megállunk itt tankolni, mert fogytán volt már a vizünk.

Így is tettünk, jöttünk le a hegyről szép tempóban. Meg is álltunk a kútnál, nagyon finom vizet lehet ott csapolni, feltöltekeztünk, aztán mikor indultunk volna tovább, éreztem, hogy az első kerekem lapos. Áhh! - mondom. De volt nálam minden - vagyis úgy gondoltam. Le is szereltem gyorsan, ki a belső, elő a pumpa, hogy megnézzem, hol a sérülés. Ekkor vettem észre: nincs nálam a szelepátalakító, a másik táskámban hagytam a szálláson. Kicsi volta miatt nem akartam egyik szerszámos készletembe se tenni, mert hogy akkor elkallódik, így gondoltam, jó lesz a táskám első zsebében, amire nem is gondoltam, hogy onnan is ki kéne pakoljak. Tényleg minden volt nálam: gumjavító készlet, szerszámkészlet, pótbelső, pumpa, még elsősegély csomag is, az ég adta világon minden, csak ez a kis apróság egyedül nem, ez maradt otthon. Esztergom pedig 30 km-re volt. Nem volt mit tenni, ismertem egy módszert ilyen esetekre: fűvel kitömni a külső gumit. Nem lesz beton kemény, de arra elég, hogy megvédje a felnit a felütésektől és ne vágja szét a felni a külsőt.

Megcsináltuk a dolgot, elindultam, hááát, elég döcögős lett; 20-szal lehetett neki annyira tolni, hogy ne legyen nagyon gáz, de még haladjunk is. Hamar hazaértünk, nem lett végül semmi probléma a keróval, csak engem fárasztott le ilyen módon tekerni, de vissza is nyertem hamar az energiát, a szálláson megjavítottam a bajt, és már csak az evéssel és a pihenéssel kellett törődni - az pedig általában kellemes tevékenység.

Szép nap volt, szép helyeken jártunk, izgalmas megtapasztalásban volt részem; sokáig fogok rá emlékezni :)

U.i.: azóta, ha a single speed-del járok, a nyakláncomra fűzve hordom a szelepátalakítót.

Ha jó idő, akkor tavasz, ha tavasz, akkor Critical Mass :)

Így volt ez idén is, amikor a megszokott útvonalon (Békás-tó - Pallagi út - Nagyerdei körút (Klinikák felé) - Egyetem sugárút - Füredi út - Böszörményi út - Pesti utca - Nyugati utca - Széchenyi utca - Kossuth utca - Burgundia utca - Rákóczi utca - Hunyadi utca - Bethlen utca - Hatvan utca - Kossuth tér) végigcsordogált a több ezer bicikliből és biciklisből álló tömeg az aszfaltfolyókon - azügyben, hogy a forgalom egyéb járművel közlekedői jobban figyeljenek a kerékpárosokra, hogy a partnerkapcsolat abban az irányban is működjön.

Úgy terveztem, hogy most nem a cimborákkal tekerek, hanem megvárom, míg nagyjából mindenki kiözönlik a Békás-tóról, és a sorban előrearaszolva a kalapomra rögzített kamerával veszem az eseményeket. Találkoztam gyönyörű lányokkal, egykerekezőkkel, egy skidelővel, egy 180°-os ugrással és egy monociklivel is - számos más érdekesen megépített vagy izgalmasan díszített fantasztikum mellett.

Rendkívül jó volt látni ezt a biciklis tömeget egészében, nézzétek meg Ti is! ;)