BLePister Sportblogja

Az Oxigén Klub megrendezésre kerítette a II. Nagyerdei Maratont. Részvételem nem volt kétséges, viszont futótársam tanakodott rajta, fusson-e vagy sem. Végül az utóbbi mellett döntött és amellett, hogy segítségül fog szolgálni a verseny alatt frissítők és biztató szavak által.

A 11 órai rajt előtt már ott is voltunk a helyszínen. A versenyt megelőző napon bizonytalanság fogott el; le fogom-e egyáltalán tudni futni, ha igen, mennyi idő alatt. Még egy álmom is volt, ami szerint 5 óra 20 perc lesz a célba érésem ideje.

Az emberek már melegítettek, sorakoztak a rajthoz, lassan én is odabattyogtam. Még pár utolsó nyújtás, melegítőmozdulat, mielőtt mindenki nekivág a hosszú távnak. Eldördült a pisztoly, ennek hatására az embertömeg is megindult. Szépen lassan kialakultak a tempó szerinti elrendeződések és az első kör végére már nagyjából szét is húzódott annyira, hogy akadálymentesen lehessen sportolni. Egy kis cetlin vittem magammal a korábbi marathon köridejeinek listáját. Az első körön a korábbihoz képest nyertem 3 percet. Megörültem neki és azzal a hittel, illetve tudattal magamban futottam tovább, hogy szerezhetek még így értékes perceket és talán a végén jobb idővel végzek.

A bizonytalanság azonban még mindig ott motoszkált a fejemben, de a jó tempó diktálása kezdte feledtetni. A második kör végén tudatta a hangosbemondó, hogy a 15. helyen állok. Jó volt hallani, mivel a tavalyin kategóriámon belül 38-ként futottam át a célon. Gondoltam, erre inni kell és be is dobtam egy pohárka izotóniás italt a frissítőpultoknál. Jól esett, mert már kezdett száradni a szám. A sebességem érzetem szerint nem lanyhult, de ezt megerősítették az időadatok is, a félmarathont két órán belül értem el, megközelítőleg 20 perccel korábban, mint anno.

További elszántságot adott ez a tudat, így nem lankadtam, igyekeztem megtartani azt, amit időben nyertem. A fáradtságérzet azonban lassan-lassan hatalmába kerített, de próbáltam felülkerekedni. Ez nagyjából 1 perces pluszt jelentett korábbi köridőimhez képest. Hatodik köröm befejeztével hallottam magam mögött a hírt: a marathon első helyezettje a cél felé közelít. Gondolatban elismerésemet fejeztem ki és ittam erre is – immáron az izotóniás italt kiegészítve egy adag vízzel. Csodás volt az, ahogy a fáradtsági szintem egyre nőtt, de a sebességemből - bár súlyos megerőltetések árán, de - képes voltam csak nagyon keveset odaadni neki. Így ment a hetedik kör is, onnan pedig az utolsó már úgy, hogy csak futottam és nem érdekelt semmi, éreztem, hogy jó időt megyek. Futótársam a kör végén becsatlakozott hozzám, és futva mellettem támogató szavakkal sarkallt, hogy húzzam meg, bírjam ki, mert már tényleg csak nagyon kevés van hátra. Bejöttek a szavai, szót fogadtam és nem sokat, de az utolsó ~50 métert már mindent beleadva egy utolsó sprinttel koronáztam meg. Hihetetlen teljesítményt produkáltam, melyet nem tudok mással magyarázni, mint Isten segítő munkája. Nem úgy kell elképzelni ezt, hogy megjelenik a felhők között és sugároz belém energiát, hanem úgy – ahogy meg is éltem, – hogy az emberek, akik tapssal vagy bíztatással szurkoltak a köreim során, olyan löketet adtak mindig, melyek nélkül talán egyszer-egyszer meg is álltam volna. Mindig meg is köszöntem nekik – sokat segítettek.

Futótársamnak is köszönöm, hogy végig kitartott, hogy mindig támogatott és táplálta bennem a reményt, hogy képes vagyok négy órán belül lefutni a távot!

Hivatalos mérések alapján 3 óra 53 percbe telt 42195 métert szaladnom. Ez több mint 44 perccel kevesebb, mint a tavalyi, tehát km-enként bőven egy percet javítottam. Ezennel elmondhatom magamról, hogy vagyok fele olyan jó, mint a világ legjobbjai :)

Kategórián belül 27-ből 11. helyezéssel /amúgy 110-ből 52./ a célban fáradtan, frissítőt iszogatva:

Megnyugtató volt látni a célban, hogy nem csak nekem alakult ki robotmozgásom a lemerevedett lábaim miatt, hanem nagyjából az intenzíven futók mindegyike gyakorolta ezt a mozgáskoordinációt. Köszönettel tartozom még az Oxigén Klub szervezőinek is, kiemelten Cseke Istvánnak és Áts Lászlónak nagyszerű munkájukért, de a többi segítő nélkül se lett volna olyan hangulatos és kellemes légkörű a verseny, amilyen volt.

Végül pedig egy grafikon, mely összeveti a tavalyi köridőimet az ideiekkel:

(a futós képek forrása: http://www.frissoxigen.hu)

Hosszútávfutásra szántam el magam, ugyanis jövő hét szombaton megrendezésre kerül a II. Nagyerdei Maraton és már régen futottam hosszabbat, így illett rá edzenem vmilyen szinten.

Tegnapelőtt biciklivel körbejártam a Debrecen Marathonom kitűzött útvonalát, nagyrészt jó is, de van benne azért bőven olyan rész, ahol muszáj megállni /lámpák, kereszteződések/ vagy minőségben leromlott részek, illetve hangulatromboló körülmények, így változtatásra fog sor kerülni. Azonban nem volt alkalmam mára megtenni, ma pedig úgy voltam vele, hogy körülbelül ma van annyi időm, hogy akár egy marathon is beleférjen, azt követően talán egyik nap sem lesz ilyen.

A választás tehát a Tisza-tóra esett. Eredeti tervem úgy szólt, hogy legurulok Füredre vonattal, elindulok dél felé, megkerülöm a tavat, elérem Poroszlót, ez akkor távolságban 34 km, amit úgy egészítek ki, hogy túlszaladok rajta 4 km-rel, illetve onnan vissza, fel a vonatra és irány haza. Két baj is volt a tervezéssel. Az egyik, hogy a bikemap.net útvonaltervezőjét használtam /minden elismerésem az övék, nagyon jó kis ketyeréjük van, szépen lehet vele távolságot mérni, viszont a Tisza-tó nem úgy van rajta jelölve, ahogy az valójában elterül – pl. aszerint Abádszalóknál nincs is Tisza-tó, így a számítások igencsak alulbecsültettek/. A másik, hogy kicsit nagyképű voltam tájékozódási képességemet illetően, ugyanis csak úgy távolról pillantottam rá, hogy hol is van a füredi vasútállomás és ahhoz képest mennyit is kéne menni, hogy elérjem a tavat.

Jöjjön tehát a sztori, hogy alakult úgy – ahogy nem számítottam rá.

Reggel szépen felkészültem, hátamra felkerült a táska; benne két csokis szelet, két pogácsa, öt csomag gabonakeksz és két liter víz a táska tartályában. Rajtam egy sportatléta, póló, plusz egy vékony pulcsi, rövidgatya. Füredig minden gördülékenyen ment – bár pár percet késett a vonat, 8:21-re ért be. Leszálláskor még megkívánta az idő a pulcsit. Nagyjából belőttem, merre is kéne menni, el is indultam arra. Kezdtek előbukkanni a város ismerős helyei, de egy utcát elkavartam, gondoltam, majd odébb átsorolok rá. Átsoroltam, de nem arra, hanem megint egy másikra. Azt sem bántam, úgy voltam vele, ez is arra visz, jó lesz. Igyekeztem a sínt követni, tudván, hogy az úgyis a 33-as mellett visz a Tisza-tavon keresztül – tehát egy idő után bele kell csobbanjak a vízbe, ha úgy folytatom, de nyilván nem úgy fogom tenni, hanem a gáton megállok és balra fordulok. Hirtelen egy szántó került elém, melyen futva meg is találtam a sínt. Gyanús volt, hogy már se város, se tó, csak sín meg odébb egy közút. Vajon melyik lehet az – morfondíroztam és próbáltam találgatni, ha azon futok hova vezethet. Be is melegedtem, így a pulcsi a derekamra, a póló a fejemre került. Figyeltem az égtájakat jelző jeleket, az irányom nagyjából megfelelt, de vmi gyanús volt. Egy másik szántó következett, amin nemsokára egy kerítéssel találtam szemben magam, azon táblákkal, melyek igyekeztek onnan távol tartani. Ekkor a sín és a közút már mögöttem voltak, de én makacsul arra éreztem a tavat, amerre az orrom vitt. Végül csak meg kellett fordulnom, így egy felesleges U alakot belevettem az útba. Őrző kutyák hangját lehetett hallani minden irányból, védekezni nem nagyon tudtam volna balszerencsés esetben, bicska nem volt nálam, így egy márványtömböt vittem magammal – amit az út szélén leltem –, míg rizikós helyeken jártam. Visszakeveredtem, és a betonúton folytattam utamat. A távolban apró házak sziluettjei rajzolódtak ki, annyira kíváncsi lettem, hogy szaporábbra vettem a tempót, minél előbb tudjam, hol is vagyok egész pontosan. Nemsokára jött is az információ a tábláról. Tiszaszőlős. Hoppá! Azt azért megnéztem előzőleg, hogy milyen településekkel illene találkoznom – legalább távolról, ha úgy futok, ahogy terveztem, ez köztük volt, csak éppen jóval dél-keletibb irányban, mint a gát, tehát egy másik sínt követtem, mint amin érkeztem a vonatommal. Na, nem baj, legalább jó úton vagyok, csak így hosszabb lesz a táv – ahogy egy másik térkép tanúskodott róla. Szőlősön a településközpont térképe előtt megálltam nézelődni, illetve a kútból ittam, hogy ne a tartályból fogyjon. Folytattam utam, mert a térkép mutatta, hogy dél felé haladva elérhetem Abádszalókot. Az meg kecsegtetően hangzott, ugyanis az már a tó sarkában van, tehát ha azon túlkerülök, már csak három településen kell átmennem és megérkezek Poroszlóra. Nem sok futás után elém is került egy tábla, miszerint ha jobbra veszem az irányt, 10 km múlva Szalókon lehetek. Ekkor volt 10 óra. Ha sikerül a ~10 km/h-s tempót tartanom, 11 órára már ott is lehetek, és ha 25 km-en belül van Poroszló, elérhetem a 13:31-es vonatot. Nagyon azért nem volt biztató, ugyanis ha esetleg lassulok vagy ne adj Isten, meg kell állnom vmi miatt, már le is késem és jöhetek a két órával későbbivel.

A jobb lábam talpában kisebb fájdalom alakult ki, mint amikor a zokni meggyűrődik és nyomja azt. De nem történt ilyen, egyszerűen csak fájt.

Szaladtam egy darabot, majd arra lettem figyelmes, hogy az út jobb oldalán kimagaslik egy földtömeg és hosszan el is vezet. Nagyon azért nem volt magas, tehát esetleg egy másod gát lehetett, de áttértem arra és a földút jót tett a lábamnak. A közút elkanyarodott, a földút ment tovább – ekkor gondoltam rá, hogy talán nem volt jó ötlet és lehet, hogy ezzel kerülőt teszek. Nem sokkal később a földút használaton kívüli szakasz jellegűvé vált, több volt a gally, az ág és jobban be volt nőve. Az egyik fa ágán egy piros-fehér szalagszakaszt pillantottam meg: valószínű futás vagy túra volt erre nemrégiben. Aztán egy traktor nyomait véltem felfedezni. Hatalmas mélyedéseket vájt a földbe, melyek vagy vízzel voltak tele, vagy szimplán olyan sárosnak lehetett tőlük lenni, mint egy vaddisznó dagonyázás után – így jobban tettem, ha inkább guggolva futottam ágak-bokrok alatt. A sok extrém helyzet, ide-oda kacskaringózás, jól megmunkált pályaviszonyoktól való eltérések éreztették velem, hogy olyan, mintha tájfutnék. Egyébként szép volt ez az erdei szakasz: őzek szöktek előttem jobbról-balról, madarak csicseregtek, kellemes volt a klíma. 10:45-kor azonban a távolban megpillantottam egy magasabb gátat – na ez volt az, amit már reggel óta kerestem.

A betonozott gát, amit már Euro Velo bicikliútként is használnak. Rá is tértem azonnal, itt volt a tiszaderzsi csónakkikötő. A sok megpróbáltatás után itt éreztem vágyat rá, hogy leülhessek a tóba benyúló földnyelvre és lógathassam egy kicsit a lábam a vízbe. Egy térkép ragadta meg a figyelmem. Kicsit kusza volt, de amit kiolvastam belőle az az volt, hogy a következő település már Abádszalók, de nem is kell elmenni addig, mert egy út már korábban átvisz a túlsó partra. Nagyszerű! Ez táplált is bennem egy kis pozitív tüzet, folytattam is a táv leküzdését. Ahogy egyre haladtam, úgy vettem észre, hogy a túlsó part egyre közelít hozzám – gondoltam, nemsokára itt is lesz az áttérési lehetőség. De nem jött. Régóta futottam már és semmi. Egyszer csak egy házikó jelent meg előttem, amiből azt mertem következtetni, hogy itt esetleg vmi érdemes lehet. Hosszan benyúló földnyelv volt, el is indultam rajta. Át is értem a túlpartra, azonban olyan sűrű nádtenger volt, hogy nem lehetett benne haladni. Próbáltam, előre is jutottam 15-20 métert, de visszafordultam mert végeláthatatlan volt. Visszatértem a gátra, később láttam, hogy a nádban lévő fasor takarásában az addig hittnél legalább háromszor olyan széles víztömeg bújt meg. Fúúú - mondtam –, jobb, hogy nem is próbálkoztam tovább és felötlött bennem a feladás gondolata. A combom külsejében az a fájdalom jött elő, amit a legelső marathonomkor éreztem, plusz az idő sem nekem dolgozott, csak telt és telt és nem lehetett látni semerre sem egy település apró jelét sem.

Már csak sétálva folytattam az utat – de azt nagyon relaxáltan: nyugodtan kekszet rágcsáltam, nézegettem a tájat és időnként vizet kortyolgattam. Pár száz méter múltán mintha házak körvonalait láttam volna meg a távoli fák között, de még nagyon messze voltak… Legújabb tervem úgy nézett ki, hogy a legközelebbi településről busszal bemegyek Füredre vagy Poroszlóra és vonattal hazajövök. Csak az első feltétel nem volt még meg: a település. De haladtam-haladtam, egyre közelebb értem a házakhoz, amik folyamatosan többen és többen lettek, mire már majdhogynem biztos voltam benne, hogy Abádszalók lakóinak otthonait látom. Egy kikötő is igen kivehetővé változott – ám emlékeimben élt az abádszalóki kikötő, ami nagyon nem így nézett ki és nem is a város ezen részén volt. Ekkor lett kétséges bennem, hogy esetleg nem is Abádszalók. De mi más lenne? Talán elkerülte a figyelmem útközben? Nem lehet olyan tájba simuló, hogy ne legyek rá figyelmes. Tehát meneteltem még és nemsokára megbizonyosodtam: tényleg Abádszalók, csak egy másik kikötője, nem az, amiben már jártam. Gyors térképelemezgetés, megállapítottam, hogy ha a főutcájára kiérek, biztosan találok helyközi megállóhelyet. Igyekeztem is, mert már 12:35 volt. Egy háznál éppen vendégek érkeztek, akiket egy idős úr fogadott. Mikor rámnézett, széles mosoly terült szét az arcán és úgy hallottam, azt mondta a többieknek: „Micsoda sportos ember!” Pedig ha tudta volna, mit adtam fel… Valószínű ő is ilyen lehetett zsengébb időszakában, aztán felébreszthettem benne néhány emléket.

A főútra kiérve kelet felé, kb 200 m-re találtam egy buszmegállót, de nekem éppen visszafele irányba kellett volna. Nem vettem észre, hogy az út másik oldalán azzal egy vonalban pont van egy – és ott jött pont a busz ki egy utcából. Nem tudtam, milyen, merre tart, de elkezdtem rohanni. Megállt a megállóban, rohantam tovább, már felszálltak rá, továbbindult, de még mindig nem láttam rajta a táblát, merre megy. Lassítottam és hamar le is tudtam olvasni Abádszalók – köztes település /el se olvastam/ - Tiszafüred. Ez kell nekem, intettem neki, hátha. És megállt. Hálát adtam az Égnek és a sofőrnek is, megvettem a jegyet, aztán pihenő üzemmódba kapcsoltam. Viccesen ironikusnak találtam, hogy milyen hamar Tiszaderzsen voltunk, én meg mennyit izzadtam, míg onnan Szalókra értem. Telt az idő, a busz meg még felfűzött pár félreeső települést is, így hosszú volt az út Füredre, még el is kellett terveznem, hogy fogok a buszmegállótól a vasútállomásig eljutni – egyáltalán milyen a földrajzi elhelyezkedésük egymáshoz képest. Már 13:15 volt és még a városban kacskaringóztunk, figyeltem a táblákat, utcákat, hátha ismerős vmi. Ismerőssé vált az az utca, amin reggel elindultam tévelyekkel teli utamra. Ekkor esett le, hogy a buszállomás épp a vasútállomás mellett van. Nagyon örültem neki, hogy nem kell még tovább keresgélni, fizikailag teljesíteni. Adtam a sofőrnek egy csomag gabonakekszet köszönetem jeléül.

A vonat késett pár percet, így a jegyvétel is bőven belefért még, aztán élményekkel teli, sok cikázó gondolattal a fejemben, fáradt lábakkal hazazötykölődtem.

Végeredményben – ahogy itthon megnézegettem –, körülbelül 30 km-t tehettem meg, ebből ~5 km-t gyalogoltam. 11:30-kor adtam fel, tehát ~3 óra volt a 25 km – igen változatos, bizonytalan terepen.

A Tisza-tó 1:0-ra vezet ellenem, de járok én még majd arra – ha más nem, a hű paripámmal meghódítom…

A napokban kaptam meg egy már korábban fogyasztott és tetszésemet nagymértékben elnyerő süti receptjét. Alapja zabpehely, melyről tudni illik, hogy rendkívül egészséges, 17 könnyen emészthető fehérjét, 7, az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen aminosavat, 7% zsírt – melynek 70-80%-a telítetlen zsírsav – és a gabonafélék közül a legkevesebb szénhidrátot /50-60%/ tartalmaz. Jelentős élelmi rost-, ásványi anyag-, /Ca, Mg, Fe/ és vitaminforrás /E és B1/. Valamint – hogy tovább soroljam erényeit – igen tápláló, emellett nem telít el, tehát sportoláshoz teljesen jó.

Álljon akkor itt a közkincs:

• 15 dkg zabpehely /vagy zabpehely alapú müzli/
• 10 dkg puha margarin
• 10 dkg cukor
• 10 dkg finomliszt
• 1 tojás
• ½ teáskanál őrölt fahéj
• ½ teáskanál szódabikarbóna vagy 1 csomag sütőpor
• 1 csipet só
• 10 dkg csoki (ét, tej egyaránt oké) feldarabolt állapotban

Túl sok konyhatündéri jellemvonást nem igényel az elkészítése, mindössze annyi a „speciális munka” vele, hogy az olvasztott margarint a cukorral és a tojással habosra verjük. Ha ez megvan, minden mást, amit a felsorolásban olvashatunk, összemixeljük ezzel az eleggyel. Sütőpapírral bélelt tepsibe kanállal kis kupacokat alkotunk /azon gondolkoztam, hogy egybe is ki lehet teríteni, aztán ha kész, csak szépen felvágni és akkor olyan, mint a müzli szelet/, és 175°C-on 10-15 percig sütjük. Mikor elkészülnek, még puhák, de ahogy hűlnek, úgy keményednek.

A süti megismertetéséért köszönet futótársamnak, a receptért pedig futótársam unokatestvérének!

Ebben a blogban sok-sok pozitív bejegyzés került eddig az Olvasó szeme elé. Azonban – mivel nem minden ilyen fehér, a sportteljesítményeim tekintetében is – akadnak olyan időszakok, amikor inkább fekete a helyzet, mint fehér.

Ilyen ez a mostani is. Nem mondom, biciklizés terén nem mutatok gyengülést, viszont a futás mezején meglátszik a különbség. Összehasonlítva a tavalyi futóverseny sorozattal, idén lomhább vagyok, még csak megközelíteni sem tudom az akkori önmagamat. Akkor hetente 3x futottam, most hetente egyszer. A felsőtest edzéssel is némileg leálltam, mert hideg, esős idők járnak és olyankor nem jó kimenni a kondi-parknak nevezett crossfit pályára. Még valamennyire fényezhetem magam azzal, hogy havonta egyszer 3-4 órás futásokon veszek részt.

Hogy számokban is érzékeltessem a futóteljesítményemet: tavaly még a 40 perces határral harcoltam – bele sem gondolva, hogy esetleg nem sikerülhet. Most kétszer jutottam el versenyre, az elsőn bő 44 perces eredményt produkáltam, verseny közben pedig azt éreztem: „Ez most de jó idő lesz, talán a legjobb!”. A másik versenynél mellettem szól az, hogy az erdei terep helyett havas és csúszós beton pálya fogadott, így ott csak 48 és fél perc alatt sikerült a célba érkeznem. Igaz, itt mások is gyérebb eredményt nyújtottak.

Testileg is meglátszik a „tunyaságom”, egy kis hasam is nőtt, ami védőpárnaként feszül a kockás izmaimra takarván azokat – annak ellenére, hogy nem ez a cél.

Épp most jött a telefon: holnap megyünk megint hosszút futni, kb. 30-31 km-t, ugyanis készülünk az áprilisi Nagyerdei Maratonra. Igen, mégsem olyan fekete ez a bejegyzés, mert nem hagyom annyiban az ilyen dolgokat, teszek ellenük: hetente ismét három alkalommal edzem a felsőtestemet, háromszor futok, tehát a régi énem visszatért és erősebb lesz, mint valaha volt, izmaim lankadatlanul fognak segíteni a megteendő métereken és az újonnan kitűzött célok elérésében! Egy új korszak beköszönte következik :)

(A képek forrása: http://www.frissoxigen.hu)

Reggel érkezett a hívás, hogy mit csinálok a mai napon. Beszámoltam róla, aztán jött, hogy miért is a kérdés. Lemondtam hivatkozva arra, hogy kötelességem lesz délután, letettem. Gondolkoztam egy kicsit, hogy miért tettem, hisz az a kötelességem annyira azért mégsem kötelező. Így hát újabb telefonbeszélgetés; belementem, mert egy zempléni tekerészésre nem mindig van alkalma az alföldi embernek. 

Gyors összekészülődés tehát, be a kocsiba és irány Tokaj. Az ég szép kék, sehol egy felhő. Szél azért fújdogált, de reméltük, hogy alábbhagy, illetve majd a hegyi részeken jobban megakad. Ahogy haladtunk egyre közelebb, úgy lett az ég is egyre felhősebb, mígnem egészen be is borította a szemünk elé táruló égboltot. A szerencse az volt, hogy vékony volt, így hamar fel is szakadozott, majd mire megérkeztünk, nagyjából el is tűnt; gyorsan jött, gyorsan ment.

Útközben tervezgettük, merre menjünk, mekkora körre vállalkozzunk. Az idő igen jelentős korlát volt, ugyanis már 11 órára járt, és este 6-ig jó lett volna meglenni a távval, mert utána már sötétedik.

Nekiláttunk a tekerésnek. Tarcal felé indultunk szép tempóban, így nemsokára be is értünk a városba. Mivel nem egy rohanós túrát szerettünk volna, ezért egy-két helyen megálltunk. Így volt ez a tarcali bányatónál is. Elég eldugott helyen van, érdemes ellátogatni oda. Ettünk pár falatot és továbbindultunk.

Nem pedáloztunk sokat, betértünk a Gróf Degenfeld Kastélyszálló díszes udvarára, ahol beleszippanthattunk a szőlő és bor illatával teli levegőbe.

Tarcalt Mád, Mádot Tállya követte. Tállyán található a 9 db 'Európa közepe' emlékmű egyike.

Ugyanis nehezen tudják eldönteni, hogy pontosan hol is helyezzék el ezt a középpontot, így 9 hely verseng ezért a címért. Egy érdekes olvasmány erről: link. Annyiban azonban megegyezhetünk, hogy Magyarország Közép-Európa része - és nem Kelet-Európáé.

Nem mondható el, hogy végig fel vagy le kellett volna menni, elég változatos volt a terep; egyszer fel, egyszer le vagy éppen fordítva.

A szél végig követett minket – nem kímélve erőnket. Nemsokára Abaújszántó következett. Itt beszéltük meg, hogy nem egyenesen tovább megyünk, hanem kitérünk jobbra Boldogkőváralja irányába.

Itt jött a legkeményebb rész. Olyan szelek voltak, amik a lejtőkön is úgy tartottak, hogy tekerni kellett ahhoz, hogy egy kicsit legalább gurulni tudjunk. Nem is beszélve az emelkedőkről. Single-speed lévén a nagyon erős emelkedőket nem vettem be, inkább toltam, meg ne sínylődjön a lánc. De nem is azokban volt a nagy kihívás, hanem azokban az ’éppen hogy emelkedőkben’, amiken nem is látszik, de emelkedik és ezt jó hosszan meg is teszi. Ettől függetlenül csak tekertünk, mert különben nem halad az ember. A vár aljánál megbeszéltük, hogy felnézünk a várba, ha már itt vagyunk. A vár lábától szép kilátás nyílt meg nekünk, azonban a levegő párásságát tekintve nagyon messze nem lehetett ellátni.

Utunkat folytattuk észak felé, de nem sokáig, mert a Fony, Tolcsva táblánál eltértünk jobbra. Itt szintén fárasztott minket a szél – biztos nem volt kit zargatni, hát minket megtalált. Magas hegyeket láttunk magunk előtt, melyek jelezték, hogy itt még bizony tekerni kell, hogy a túloldalra átkeveredhessünk. Megtettük, amit kellett, a távolban már látni lehetett Regéc várát is. A településre érve sem tűnt azonban közelebbinek, mert a várat a településen túl egy 2,5 km-es mellékúton közelíthetjük meg.

Ide érve azonban már nem úgy néz ki a terep, mintha sokat kéne felfele tekerni, mivel elég magas térszín az ottani rész. Be is igazolódott ez a tézis: 13 km-en keresztül csak lefelé vitt az út ~100 m sík vagy felfelé rész kivételével - ehhez pedig még az társult, hogy egy darab autó nem volt semerre. Igazi élmény az ilyesmi. Nyilván ha a másik irányba mentem volna ezen a lejtőn, nem ezt mondom, de így mindenképpen megismétlendő. Vmi komolyzene, ha ment volna a háttérben, még biztos dobott volna a hangulaton. Huzamosan bő 30-akat pumpáltam ki a kis paripámból, de ha átlagban akarnánk nézni, olyan 34-35 lehetett. Ahogy lement ez a szakasz, továbbra sem volt vészes a helyzet, vagy lejtett, vagy sík volt a terep, szóval lehetett neki adni a lendületből. A Tolcsva vége tábla után egy nagy üveg 6 puttonyos aszúval találkozhatunk, látványnak nem rossz.

Ezt követően az út a 37-es főúton keresztül vezetett Vámosújfaluba. Itt Olaszliszka, Szegilong és Szegi következtek a Bodrog mentén, szintén lehetett tekerni az átlagjavító sebességeket. Nemsokára Bodrogkisfalud, majd Bodrogkeresztúr is elérkezett, ahonnan az Eurovelo tábla jelezte: Tokaj 6 km. A Bodrog mentén és a Kopasz-hegy árnyékában hamar eltelt ez a táv is, aztán már az autónál pihenhettünk. Egy kis tápanyag-visszapótlást, teázást követően elhagytuk ezt a fantasztikus tájat. Remek napot és tájakat hagyhattunk magunk mögött, kár lett volna kihagyni, jó döntés született reggel.

Táv: 106,32

Teljes idő: 6:47:00

Tekeréssel eltöltött idő: 5:43:23

Átlagsebesség: 19,2

Alig pihentem ki az előző napi 300+-os kalandomat, jött egy halkabb hangvételű gyaloglás a Bükkben. Less Nándor emlékére sétáltunk egyet, lehetett indulni 16, 26, 35, 48 és 60 km-es szakaszokon, mi a 26-ost választottuk. A helyszínre kb. fél 9-re értünk, miután regisztráció, megbeszélések és felkészülés után nekivetettük magunkat a hegyeknek. Az idő tökéletes volt; sütött a nap, viszonylag meleg volt, nem is kívánhattunk volna többet.

Első pecsételő helyünk a Mangó-tető volt, ahol a Kaptárkövek legnagyobbika található.

Hegyre fel és hegyre le szakaszok váltogatták egymást kiegészítve néhol egy-egy lankásabb területtel. Az ezeken való menetelést némileg nehezítette, hogy elég sáros körülmények között kellett megtennünk lépéseinket. Viszont a gyönyörű tájak mindenért kárpótoltak.

Második megállónkat már egy sík vidéken tehettük meg, a Dobi-réten, ahonnan egy kis lazítást követően ismét belevetettük magunkat az erdőbe.

Innen egy hosszabb menetelést követően völgyeken, szorosokon, réteken, patakokon és domboldalakon átkelve jutottunk el az oszlai vadászházhoz, ahol a jól beígért zsíros- és lekváros kenyér már elfogyott, viszont gyümölcslevet még kaptunk. Ez azért következett be, mert a tempónkat nem egy terepfutó teljesítményéhez igazítottuk, hanem inkább olyan beszélgetős, fotózkodós, minden szépet észrevevős stílusúvá alakítottuk.

Nem is pihentünk sokat, mert innen már látszott annak a hegynek a sziklás csúcsa, amit meg kellett másznunk és nem volt közel.

De elindultunk. Viszonylag sík, talán inkább nagyon enyhén emelkedő, murvás úton haladtunk a hegy lába felé. Egyszer csak az út folytatódott, de egy balra elágazást mutattak a szalagok, így arra tértünk el. Ezen is haladtunk még egy keveset, amikor jött a kemény része a dolognak: 269 méter szintemelkedés egy elég rövid szakaszon. Persze jó az ilyen távokat egybe lehúzni, megállások nélkül, amikre az ember nagyon kívánkozna, de mégis ellen kell nekik állni, mert utána nehezebb újra elindulni. Így is tettem, hamar meg is lett az Ódorvári pihenő, ahol leheveredtem az út mellé szusszanni egyet, míg a többiek is felérnek. Felértek ők is szépen, aztán mentünk is az 5. ellenőrző pontra. Itt csokit kínáltak, mi persze fogadtuk és kikukkantottunk a közeli csúcsra, amit előzőleg a vadászház udvaráról láthattunk. Nagyon picinek és távolinak hatott innen az a ház, de nem is jöttünk keveset. A csúcsról nagyon szép kilátás fogadott minket, látni lehetett a Bükk hegyeit őszi díszruhájukba öltözött fáival borítva, mondhatni magával ragadó.

Már csak egy pont hiányzott a cél eléréséig, ehhez már szinte csak ereszkedni kellett. Hosszas séta után kiértünk a bükkzsérci műútra, ahonnan be is tértünk egy szántón keresztül a Nyomó-hegy lábához. A szervezők itt már rövid üzeneteket tűztek ki a felfele menő út menti fákra, a 87 méter szintkülönbségű hegy nem dobogtatta meg annyira az ember szívét, mint a korábbi háromszor akkora.

Megkaptuk itt is a pecsétet a megfelelő helyre, aztán már tényleg csak be kellett térni Cserépfalura, ahol már vártak minket a teával, a babgulyással, mi örömmel elfogyasztottuk és jólesően gondoltunk vissza az elmúlt napra.

U.i.: a képek minőségéért elnézést, elfelejtettem magammal fényképezőgépet vinni!

Pár outis cimborám már egy ideje tekernek erre-arra, mindig hívtak is magukkal, de vhogy mindig úgy jött össze, hogy nem volt alkalmas számomra az időpont.

Most azonban összejött, és megismertettek egy igen jó edzőszakasszal: a 33-as úton nyugat felé haladva a nagyhegyesi körforgalomig, majd onnan vissza. Ez egy 35km körüli táv igen jó minőségű úton. Ha késő délutánra iktatjuk be, a forgalom sem jelentős, egyedüli negatívum az időjárással lehet, ami mostanság /és amúgy már egy jó ideje/ eléggé szeszélyes, tehát jól meg kell figyelni a dolgokat előtte, nehogy vmibe beleszaladjunk.

Amúgy nem spanyolviaszként keletkezett ez az útvonal kijelölés, jó számmal látni arra országúti kerókkal sporttársakat – igen szépen felkészített gépekkel, látható rajtuk, hogy nem a tájban gyönyörködni járnak arra, de jól is teszik, sok látnivaló nincsen.

Háromnegyed 7-kor indultunk tehát neki a távnak rendes, de nem abban az izomszakasztó tempóban. A szembejövő sporttársaknak köszöntünk, minket előzőekkel nem találkoztunk, tehát nagyon rossz sebességet azért nem futottunk.

Változatosságról nem igazán tudok mesélni; sík terep, szinte végig egyenes szakasz, puszta az út két oldalán, monoton tekerési stílus.

És ha már belekezdtem ebbe a bejegyzésbe, engedtessék meg bemutatnom a Rákenról paripámat új külsőivel, ilyen állapotában szakítottam végig vele a távot:

Egy ideje szervezés alatt állt egy hegymászós esemény, gyűltek is a jelentkezők, volt már, hogy úgy nézett ki, megyünk heten, aztán lecsökkent csapatunk száma hatra, onnan négyre, a vonat indulása előtt egy órával pedig úgy alakult, hogy ketten vágunk neki a tokaji Kopasz-hegynek.

Az időjárás előrejelzések nem mondtak hőséget, inkább esős időt jósoltak, így nem kellett attól tartanunk, hogy a hegyhódítást a nagy hőség fogja akadályozni. Délre értünk Tokajba, onnan besétáltunk a központba, megkerestük a piros turista útvonal jelzést, és nekiláttunk a meredek terepnek.

Egy tanösvény vezet végig az úton, így mászás közben egy-egy tábla nyújt némi információt az adott helyszínről. Az erdővel borított helyeken szúnyogok hada hívott minket csatára, sokszor győzött a túlerő. Mi azért csak mentünk előre lankadatlanul, a Gyönyörköd-tetőn álltunk csak meg szétnézni egy kis időre, milyen is a helyzet lent a város mellett. Elég párás volt a levegő, így nagyon messze nem lehetett ellátni.

Folytattuk az utunkat, egyre kezdett eltűnni a hegy a szemünk elől, ami azt jelentette, hogy közeledünk. Kiértünk a műútra, ami biztosítja, hogy Tarcalból autóval is fel lehessen kaptatni a csúcsra. Innen még pár lépés és a szép kilátás birtokában megpihenhettünk. A városból a csúcsra egy kis elkavarással és egy pihenővel 50 perc volt az út.

Hegymászó társam:

Kis időtöltés után elindultunk visszafelé, de egy másik utat kerestünk, hogy többet lássunk. Megtaláltuk a hegy másik oldalán a sípályát, azon ereszkedtünk le. A végén azonban sűrű erdőben végződő tereppel kellett szembeszállnunk, ahonnan hamar egy földútra értünk.

Ez beletorkollott abba az autóútba, amin elindultunk lefelé. Ezen folytattuk tehát utunkat, mikor jobbra megláttunk egy dombot, amit meg kívántunk hódítani. Megtettük és már innen mentünk tovább Bodrogkeresztúr irányába. Azonban egy helyi tájékoztatott minket, hogy rossz irányba megyünk és változtassuk meg az irányunkat az általa vázolt úton-módon. Úgy tettünk, de nem egészen pontosan, mert visszajutottunk a betonútra. Itt kaptunk tájékoztatást, hogy Tarcal irányába megyünk és onnan Tokaj 6-7 km. Gondoltuk, jó lesz az is, legalább mászkálunk még egy kicsit.

Be is értünk hamar a városba, aztán a város vége tábla után következett a főút, amin nem szívesen sétáltunk, így letértünk a mellette lévő mezőre. Kezdetben földút mutatta az irányt, később megszűnt és magunk választhattuk, hogy merre menjünk. Változatos terepviszonyokkal találkozhattunk itt: volt gabonatábla, szőlő, napraforgó, nád és még hasonló finomságok. Közben elkezdett esni az eső. Nem olyan nagyon keményen, csak azzal az áztató funkciójával, ez viszont elég volt ahhoz, hogy az esőkabát által fedetlen területek átázzanak. Lassabban haladtunk, mintha vegetációmentes területen haladtunk volna, de nem álltunk meg, csak mentünk előre és kerestük a lehetőségeket, hogy merre a legközelebb. A város még semerre nem látszott, de nemsokára a távolban feltűnt egy domb, ami mögött létét reméltük. Ez volt hát az elérendő cél, mentünk mindenen keresztül, dombiránt. Ahogy kellő magasságban voltunk már a dombon, beigazolódott feltételezésünk, ott volt a város. Megnéztük, merre az állomás, és azt céloztuk meg, mert a vonatunk már lassan indulóban volt. Menet közben mögöttünk kisütött a nap, nemsokára előttünk tündökölt a szivárvány is.

Egy kis várakozás az állomáson, és már a hazafelé közlekedő vonaton ültünk.

Kb. 16 km-t gyalogolhattunk, szép helyeken jártunk, csak bort nem ittunk, de fogunk még arra járni :)

Neten való szörfölések közepette akadtam rá egy futásban használatos elvre: fuss mezítláb! Hallottam már máskor is, hogy a futók egy igen kis csoportja így tesz, mert ebben az esetben sokkal természetesebb a futás közben előidézett lépés, nem kell arra figyelni, hogy a futócipőknél kialakított magas sarkat a lépés vége felé tegyük csak le és ne arra érkezzünk. Tetszett ez az idea, így utánajárogattam a dolgoknak. Mivel erdőben szoktam futni, így szerettem volna egy kompromisszumos megoldást, így találtam rá egy Rucanor vízi cipőre, amit április végén meg is vásároltam.

Azt kell róla tudni, hogy a talpa rendkívül vékony és ez vonatkozik a talp teljes terjedelmére – tehát a saroknál sem vastagodik. Olyan érzés benne járkálni, mintha mezítláb lennék, csak lenne egy vékony réteg a talpam alatt, így érezhetők a talajon található apró egyenetlenségek is – jelen esetben az erdőben található gallyak, termések, kavicsok.

Egy kicsit csökkent a sebességem a futócipő elhagyását követően, de sokkal élvezetesebb élményt nyújt ebben a lábbeliben szaladni. Az első néhány futás alkalmával igen érezhető volt, hogy a vádlimnak szokatlan a helyzet, izomláz alakult ki benne. A talpam kis mértékben szintén megedződött.

Vannak esetek, hogy nem az erdőben megyek futni, hanem egy közeli futópályára, ami rekortán borítású, belül pedig füves pálya van. Itt általában a vízi cipőt is le szoktam venni és valóban mezítláb tolom a km-eket. A fűben nyilván kellemesebb, de néha a rekortán is vonz.

Azóta, hogy kipróbáltam, mindenkinek ajánlgatom ezt a futóstílust, ez úton is ajánlom mindenkinek, mert nagyon kellemes, elég egyszer kipróbálni. Annyi az egyetlen hátránya, hogy könnyebben szedhetők össze sérülések, azonban ha odafigyel az ember, hogy hova lép, komoly gondok nem lehetnek.

A napokban váltam tulajdonosává egy single-speed biciklinek. Míg a váltós országútimat hajtottam, nem igazán gondoltam bele, milyen lehet váltó nélkül tekerni, magát az érzést sem ismertem. Aztán egyre több felől hallottam, hogy mennyi előnye van ennek a technikai csodáktól mentes szerkezetnek. Olyan is történt már az idők folyamán, hogy single-speed győzött váltós versenygépek ellenében hivatalos versenyeken. Addig-addig jöttek felém ezek a gondolatok, hogy úgy döntöttem, szeretnék egyet. Szintén épített keróról van szó, ahogy a Rákenról Paripa esetében is.

Az átvétel napján megismerkedtem vele, ám első benyomásra nem az jött le, hogy rajongani fogok érte, inkább csak úgy el-el fogom tekergetni. Aztán tovább ismerkedtünk.

Állítottam egyet a nyereg magasságán, plusz le is cseréltem arra, ami korábban a montimat ékesítette. Lehet, esztétikailag nem a legmegnyerőbb így, de nekem mindig a funkcionalitás volt az első. És nagyon kényelmessé is sikeredett ezáltal. Egyre jobban éreztük egymást az utakon.

Aztán kezdődtek az élmények. Rekord idő alatt tettem meg mindenféle távot. Szinte együtt haladtam mindig az autókkal, motorosokkal.

Azóta feltettem rá egy pár alumínium sárvédőt is, mert főleg városban fogom használni, és ilyen biciklivel szinte lehetetlen 15 km/h óra alatt menni, hogy ne csapjon fel.

Maga a vezetési élmény is fantasztikus: rendkívül pontos kormányozás, teljesen hang nélküli menet, képesség nagyon dinamikus sebességváltoztatásra, igen pozitív élmény tekerés közben.

Így határoztam el, hogy megnézem, mire képes azon a 20,3 km-es távon, amin a váltós testvérével 39:22 alatt értem ki. Ez az acsádi úti Debrecen táblától tart a Vekeri-tó bejáratáig.

Mérő eszköz hiányában nem tudtam pontosan belőni, hogy milyen sebességeket tolok ki a lábammal, de nagyjából éreztem a 30 környékét. A szél nem volt jelentős, de szembe volt. Stopperrel néztem, hogy kb milyen vagyok a legjobb teljesítményemhez képest. A számítások azt igazolták, hogy körülbelül hasonló. Szépen haladtam, nagyon nem tudtam magam spannolni, csak ahogy éppen kedvem volt, úgy adtam bele energiát. A bánki elágazás előtt fordult meg hirtelen a szél és segített, plusz egy emelkedőn gyorsítottam és az abból adódó lejtőt kihasználva igen megtáltosodtam, viszont a hamar jövő stop tábla végzett a lendülettel. Mire elhagytam azt a szakaszt, a szél visszaállt az eredeti irányába, sőt, még erősebbé is vált. Innen már végig zúzta nekem szembe. Az órámra néztem, láttam, hogy nagyjából még mindig időben lehetek. Igyekeztem kis légellenállásúvá összehúzni magam, hogy legalább haladni tudjak. Nemsokára el is értem a Hosszúpályi felé vezető utat, amiről el lehet érni a Vekerit. Láttam, hogy 39 percnél tartok, tehát rekord már nem születik a dologból. Végül 42:05 lett az eredmény, aminek nagyon örülök, mert van remény a rekord-döntésre: az előző alkalommal szinte szélcsendes idő volt, plusz nem is bíztam annyira a sikerben, most már nagyon, valamint ki se fáradtam – szinte egyáltalán nem, ami az előzőnél úgy nézett ki, hogy megérkeztem, pihentem, hazafelé pedig nyugdíjas tempóban tekertem.

Tehát folytatás várható!