BLePister Sportblogja

Kötelességeim úgy hozták, hogy pár napot Gemencen, illetve annak környékén töltsek el. Szeretem az ilyen kötelességeimet :)

Úgy voltam vele, hogy nem sűrűn adatik meg az ember számára, hogy olyan szép helyeken sportolhasson, mint például Gemenc. Ezért az elengedhetetlen cuccok közé becsomagoltam a futócipőt is – hátha lesz alkalmam az ottani erdőségekben szaladgálni egy keveset.

Egy kicsit időkihasználónak tűntek az ottani programok, így csak az egyik nap sikerült beiktatnom a sport eme féleségét.

Este fél 7-kor sikerült elindulnom, a célom a Duna volt, mely közúton 7-kmre helyezkedett el szállásunktól. Azonban nem szerettem volna végig betonon utazni, így erdei környezetet választottam – inkább legyen hosszabb, de kényelmesebb.

Sokat hallottam már róla, hogy Gemenc vadállományát tekintve igen gazdag. Ennek első jeleit saját megtapasztalásomból akkor véltem felfedezni, mikor egy kicsit sárosabb útszakaszhoz érkeztem és a vaddisznó nyomok annyira sűrűn helyezkedtek el, hogy nyom nélküli talajrészlet nem is igazán létezett. Ezen kívül olykor egy-egy széláramlattal sikerült a vadak illatát az oxigénnel együtt beszippantanom. Az erdő egyébként is nagyon szép volt; változatos, izgalmas, természetes – vagy legalábbis természetközeli -, egyszóval /azaz kettővel/ magával ragadó.

Kb 3-4. km-emet taposhattam, mikor jobb oldalt egy tisztásabb területet pillanthattam meg. Első ránézésre nem volt semmi különös; fák, cserjék, dús fű, azonban léptem még kettőt-hármat és a nagy robaj segített azt is észrevenni, amit addig nem: egy szarvas csorda legelészett éppen, akiket jelenlétem felzavart. Először 10-12-t számoltam, nagyobb-kisebb bikákat, teheneket, borjakat. Velem egy irányban szaladtak, kb 100 méterre tőlem. Nem tudom, ők vagy én féltem-e jobban, de talán ők, mert az élmény szépsége jobban eluralkodott rajtam, mint a félelem. Ahogy szaladtak egyre sűrűbb részeken, egyre többen és többen lettek, már 20-an is lehettek. Némelyest szem elől tévesztettem őket, csak nagyjából tudtam már, hogy merre lehetnek, viszont az együtt futás továbbra is fennállt. Ahogy futottam, folyton felriadtak és futottak még egy kicsit, megálltak, majd így történt még ez párszor. Mondtam is magamban, hogy milyen kis buták: ha ellenkező irányba riadtak volna fel, már nem lenne velem gondjuk. Aztán egy kicsit megszaporázták a lépteiket és előttem az úton áthaladtak a bal oldalra. Ekkor tűnt fel igazán, hogy milyen sokan is vannak. Annyira, hogy még a telefonomat is volt időm elővenni, fókuszálni vele és két képet készíteni, amiből az egyik lett csak használható – valamennyire.

Aztán a másik oldalra való átállásuk ideája nem tűnhetett számukra megfelelőnek, mert cirka 50 m múlva vissza is tértek a korábbi oldalra és folytatták útjukat velem kelet felé. Ekkor azonban egy olyan erdőrészlethez értek, mely nagyon sűrű, nagyon sötét és nagyon biztonságosnak nézhetett ki számukra, ide húzódtak be és mozdulatlanul megvárták, míg kikerülök a látómezejükből. Örültem az élménynek, majd a kelet felé vezető út megszűnni látszott, két lehetőségem maradt: észak vagy dél. Mivel tudtam, hogy a közút délre található és onnan biztos kikeveredek a Dunához, így azt választottam. Nyilván élménydúsabb lett volna végig az erdőn keresztül menni, csak helyismeretem hiányában ezt nem vállaltam be. Viszont a betonútig vezető erdei út tartogatott még egy találkozást. Ezúttal inkább lehetett okom félelemre, ugyanis csíkos malacos vaddisznókkal találkoztam. Szintén a jobb oldalamon vettem őket észre, egy kisebb nyiladékban voltak. Jelenlétemre a malacok és vélhetőleg a kan odébbálltak, az anya pedig felém fordult, megállt a farkát az égnek meresztette. Megálltam én is, miközben farkas szemet néztünk, azon gondolkoztam, hogyan tovább. A vaddisznó nem mozdult továbbra sem, én meg valamerre mentem volna, szóval cselekedtem. Folytattam az utamat, mire a mérges állat tartotta még egy kicsit magát, majd ő is távozott.

Egy mocsaras területre érkeztem, aminek köszönhetően a futásom sebessége jelentősen csökkent. Sokat kellett elhajolgatnom, nagyokat ugranom vagy éppen sok rövidet, de biztosat lépnem, így más izmok is kivehették a részüket a sporteseményből. Nem sokkal odébb egy kisebb vízfolyás vágta el a köztem és a betonút közötti részt. A hordalékát alkotó fák egy gátszerű formává alakultak, amit én hídnak használtam és átkeltem a túlpartra.

 Onnan még egy kis futás kellett és elértem az utat. A Dunáig hátralévő részt innen futottam. Nem volt jelentős a forgalom, főleg az út mellett lévő fűben próbáltam futni, ahol nem volt ilyen rész, ott ha kellett, lehúzódtam. Baja fényei már messziről látszottak, viszont a távolság nem nagyon akart csökkenni. Jöttek sorra a km jelző táblák, de csak lassan csökkent a rajtuk lévő szám. Végül megpillantottam a város kezdetét jelző táblát, onnan nem messze a Duna folyam táblát, gyors fényképezkedés, aztán indultam vissza, mert sötétedett és várt a bajai halászlé… :)

Készült egy kép magáról a Dunáról és rólam, a szálláson meg is mutattam néhány társamnak, azonban a technikának köszönhetően elveszett.

Hazafele már nem tértem be az erdőbe – nem is láttam volna igazán, meg a vadakat sem akartam zavarni. Végig a közút mellett, illetve rajta futottam, néztem az egyre sötétülő tájat, ami még onnan is csodás. Végeredményben 16 km-re jött ki a táv, ahogy számolgattam és a változó talajviszonyok miatt valamivel több mint másfél órára.

Visszaértem éppen időben, már tálalták a halászlevet, ettem egy jót, felfrissültem és boldogan gondolhattam vissza az élményekre.

Rendszeres futásaim kezdetét körülbelül szeptember elejére tudom időben elhelyezni. Ez annak volt köszönhető, hogy úgy nézett ki, megyünk a novemberi velencei tájfutásra és szerettem volna az erőnlétemet növelni. Igyekeztem mindig gyorsabban és gyorsabban futni – de csak nagyon amatőr szinten, nem is nagyon tudtam semmit a futásról. Heti egyszer-kétszer vettem rá magam a futásra, de sokszor volt úgy, hogy a kényelem nagyobb úr volt, mint a sportolás szeretete.

Aztán egyik nap jött egy telefon, hogy lesz egy erdei futóverseny. Igazán elgondolkodtatott. Sose voltam még futóversenyen, gondoltam, ez egy jó lehetőség, hogy láthassam, hol és hogy állok éppen más emberekhez képest. Így rá is bólintottam a lehetőségre.

2009. október 17.

Életem első futóversenye volt tehát ez. Előző este egy kis vörösborozás keretében kérdezték, hogy mi az időcélom. A táv, amit választani készültem 10km volt /ami valójában a pálya adottságaiból következve 9.744 méter/. Időre még nem is futottam ennyit, csak 5km-t, tehát abból számolva adtam meg egy megközelítő választ: ’hát olyan 45-46 perc’. Kimentem tehát a helyszínre. Első benyomásom, hogy jó sok ember volt, igen felkészültnek néztek ki, néhányan elég profi cuccokban jelentek meg, egy kicsit el is tántorodtam.

11 órakor Balczó András startjelzésére elindult a verseny. Megindult az embertömeg – valahol én is a közepén. Igyekeztem előnyösebb pozícióba kerülni, hogy a továbbiakban pszichésen is hozzájárulhasson az önbizalom fokozódásához. Nagyjából beállt a sorrend, én valahol középen – előttem is, mögöttem is emberek. Messze, nagyon messze magam előtt láttam egy nagyjából együtt haladó csapatot. Éreztem, hogy esélytelen őket beérnem, tehát ellötyögök majd a magam kis tempójában. A 9.744 méter négy körből áll. A start-cél pontnál a versenyzők hozzátartozói biztatták a futókat – ez nekem mindig jól esett, így egy energialöket is segített a pálya ezen szakaszán. Talán erős kezdésbe kezdhettem, mert a harmadik kör közepe táján egy holtpont érzés uralkodott el rajtam, igyekeztem minél hamarabb átlendülni rajta, de kínzott. Kisebb hányinger is rám jött, de nem sokára el is múlt. Futottam, futottam, nem engedtem, hogy megelőzzön bárki is, inkább én előzgettem másokat, tartottam a tempót, nem akartam alább adni. Az utolsó kör utolsó negyedében meghúztam még, amit meg lehetett húzni, egy sprinttel érkeztem be – mert tudtam, hogy a célnál kedves ismerőseim várják, hogy végezzek a távval. Hihetetlen erőket tud adni ez a tudat. Le kellett egy kicsit ülnöm, mert állva már nem bírtam. Leadtam a rajtszámomat, kifújtam magam. Később tudtam meg, hogy a futott időm 42:28 volt. Nagyon megörültem neki, mert többre számítottam /az idő mennyiségében persze/.

2009. november 14.

Így nem volt kétséges, hogy indulok a következő versenyen is, mert ez egy versenysorozat, amit fél éven keresztül minden hónapban megszerveznek. A velencei tájfutás sajnos részünkről elmaradt, így itt volt a helyem.

Ennek a versenynek az idejére túl voltam egy beszélgetésen egy ismerősömmel, aki már régóta fut, tőle kérdeztem meg sok mindent a futásról, ő pedig, mint hozzáértő, válaszolt nagyon hasznosan. Ezáltal a futás elméletének tudását futásról futásra sikerült átültetnem a gyakorlatba is, ami már érezhetően javulást is hozott a teljesítményembe.

Idő célt ezennel nem tűztem ki, a célom csak az volt, hogy a jelenlegi képességeimhez képest a legjobbat fussam. Igyekeztem okosabban beosztani az energiáimat – indítottam egy mérsékeltebb tempóval, majd fokozatosan az első kör végéig emeltem rajta és azt tartottam végig, míg a végét ismét sprinttel fejeztem be. Jól eső érzés kiadni, ami az emberben van, akármennyire fáradt, akármennyire nincsen már benne semmi „kraft”. Ismét bennem volt a kedves ismerősök jelenlétéből fakadó energiatömeg, aminek segítségével jelentősebb fáradás nélkül tudtam magam mögé a távot. Ez a verseny az előzőhöz képest majdnem két perces javulást eredményezett: 40:42

2009. december 12.

Körülbelül az előző verseny óta heti háromszor futottam – erdőben, társsal /általában egy fővel, olykor többel/, ami igazán megalapozta a futással kapcsolatos fejlődésemet. Egyedül sokszor volt az, hogy ’most inkább nem megyek, majd megyek holnap’, így pedig, hogy tudtam, valaki mindig várja, hogy menjek, nem volt halogatás, így nem volt, mi halottá tette volna a tettet. A heti átlagos 45 km-es össztáv segített a testemnek átállni a hosszabb távok megtételéhez, ami ezen a versenyen is érezhető volt.

Ezen a napon különösen elégedett voltam az életemmel – noha amúgy sem vagyok egy pesszimista típus. Minden rendben volt, így annak sem éreztem szükségét, hogy most egy még nagyobbat fussak, mint az eddigiek. A futás közben ebből következőleg tapasztalt harmónia érzés olyan hatékonyságot adott a teljesítményembe, ami igazi örömfutássá tette az eseményt. Végig laza tempóban pakolgattam egyik lábamat a másik után és fordítva, a végén szintén meghúztam, és legnagyobb meglepetésemre a 40 perces határt sikerült áttörnöm. Igaz, éppen hogy, mert 39:52 lett az időm. Nagyon boldog voltam emiatt.

2010. január 9.

Tovább folyt a futásom fejlődése. Már a lépéstechnikám is hasonlított ahhoz, amilyennek lennie kell. Így mondhatni új módszerrel vágtam neki ennek a versenynek. Erőben állandósult szinten éreztem magam, de azért megpróbáltam harcolni a másodpercekkel. Közvetlenül a verseny előtt egy – az időre talán túlzott tétű – fogadás alapján lőttem be magam elé a távot. A futás során éreztem is, hogy még nem értem el azt a szintet, hogy a megadott időn belül szerepeljek, éreztem, hogy nem vagyok képes tartani azt az iramot, amit a második kör végéig bírtam /ekkor voltam ~ 18:45-nél/, de ha már itt vagyok, akkor legalább magamhoz képest javítsak! Egy előttem 200m-rel lévő sporttársat szemeltem ki, akiről tudtam, hogy 38-39 perceket fut, igyekeztem azt a 200m-t tartani és nem engedni belőle lehetőleg túl sokat. Nagyjából sikerült is ez a tervem, a végére talán egy 100-assal megnőtt még a kettőnk közti táv, és hozzá képest gyenge futást, magamhoz képest pedig újabb egyéni csúcsot sikerült felállítanom: 39:41. Ismét jó érzés vett hatalmába, és a fáradtságszintem sem volt olyan mértékű, mint a korábbi megmérettetéseken.

2010. február 6.

Az időjárás rendszertelenségének köszönhetően ez a verseny volt, mikor hóban kellett harcolnunk az idővel és a távolsággal. Szöges cipőm nem lévén maradt az egyszerű futócipőm. Az erőm sem volt igazán túlcsordulásig. Így egy verseny előtti beszélgetés során olyan hozzáállást sikerült magamban is kialakítanom, ami magáért a futás öröméért van, és a versenyhelyzetet hátrébb szorítja lényegiség szempontjából. A nagy cél, a 40-es határ átszakítása már megtörtént, bizonyítottam, a 30-as határ pedig még odébb van :) Elindult a futás. Szintén középmezőnyben haladtam. Különösebb gondom nem volt a hóval, úgy látszott, minden rendben lesz. Aztán jött a második kör, minden ember elhaladt már a kijelölt szakaszon, és olyan taposást eredményeztek, mint egy bölénycsorda. A hó annyira összetapadt és csúszós lett, hogy kiváltképp a kanyarokban, de egyes egyenes szakaszon is figyelnem kellett, nehogy a talaj körülményei kifogjanak az egyensúlyomon. Ez nagyrészt sikerült, azonban azt az árat kellett fizetnem érte, hogy csökkentettem a tempómat. Végül is, örömfutás, megfizethető összeg. A negyedik kör végén azért láttam magam előtt egy csapatot, akiket ha már ott voltak, megelőztem. Az utolsó egyenesben átlagos tempójú futás mellett hallottam magam mögött egy futó lépéseinek gyorsulását és hangosabbá válását. Nagyon szeretem a ’finish’-eket, ezért nem is tölt el jó érzéssel, ha más próbálja tőlem elvenni azt az érzetet, amit olyankor tapasztalok. Belehúztam hát én is, a lépések halkultak és lassabbá váltak. Feladta, én nem; ha már elkezdtem, be is fejezem – a célig nyomtam. Az időmön azonban meglepődtem – nem pozitív értelemben. Gondoltam egy olyan 41 – 41:30-ra, erre 43:36 lett. Na nem baj, legalább futottam egy jót.

2010. március 6.

Elérkezett az utolsó küzdelem. Gondoltam, ha már az utolsó versenyhez érkeztünk a versenysorozatban, akkor adjunk bele, amennyit tudunk. Azonban ezen a napon sem volt meleg, hasonló volt a hőmérséklet az egy hónappal korábbihoz, amikor hó volt, most viszont még egy kis szél is betársult. A rajtról sajnos kicsit lemaradtam, már csak azt láttam, ahogy a többiek már elindulnak én meg még éppen készültem oda pozícionálni. Gyors előzgetések során hamar előrébb kerültem, beálltam az „utazósebességemre” és belekezdtem ennek tartásába. Nem igazán láttam olyat, akivel futhatnék, előzgettem a sporttársakat. A harmadik kör közepén pillantottam meg egy hasonló tempóban futót, mint én, de igen messze volt. A kör végére sikerült ~ 150 méteresre csökkenteni a kettőnk közti távot, ahol kaptam a biztatást a közönségtől, erőre kaptam, és célként tűztem ki, hogy a célig behozom a lemaradást. Szaporábban kezdtem szedni a lábaimat, ami hamar erőltetett menetnek érződött. Utolsó verseny, utolsó kör – gondoltam –, adjunk bele most már tényleg mindent. 600 méterre lehettem a céltól, mikor megfogalmazódott bennem, hogy ha még lenne egy kör, biztosan megelőzném, így azonban nem vagyok benne biztos. Aztán ez a gondolat elillant, folytattam az üldözést. Jött egy domb szakasz, ahol általában előnyt szoktam szerezni más emberekkel szemben, ez a futó azonban hasonlóan jól vette, mint én, így nem sikerült. A domb tetején láttam, hogy ő már az alján van /~ 15 méterrel előttem/, a cél már csak 100 méterre van, így a domb lejtéséből adódó lendületet felhasználtam a sík terepen való utolsó sprintre – viszont a „kolléga” is beleerősített. Én még jobban, így sikerült, amit elterveztem, a cél előtt egy kicsivel sikerült elé kerülnöm és őt megelőzve beérkeznem.

A blogon keresztül is köszönöm mindazoknak, akik támogattak, biztattak, hittek bennem, hogy át tudom lépni a 40-es határt és mindig gratuláltak! Sokat jelentett!

(A futós kép forrása: http://www.frissoxigen.hu)

Ezen bejegyzésem rendhagyó lesz. Ez most nem lesz hű a blog leírásához, nem teljesítményt vagy élményt mutat be, viszont fontosnak tartom, hogy ha már egy SporBlogon jár az olvasó, találkozhasson ezzel a szerintem nagyszerű verssel.

Pár éve találtam rá először, első olvasásra meg is ragadott. Bizonyos részei kimagaslóan, mások "csak" alapszinten voltak kedvesek számomra. Sportolás közben is sokszor felidéződnek bennem egyes sorai. De elég is a bevezetőből, íme tehát Pierre de Coubertin ódája a Sporthoz:

Istenek ajándéka, Sport! Élet éltető vize!

A nehéz munka idejében kiszórod boldog fényedet,

követe vagy te a régen letűnt napoknak,

mikor ifjú örömben mosolygott még az ember

s felfelé hágott a napisten, s kigyúltak a hegyormok,

s távoztakor fénybe merültek a magasságos erdők.

A szépség vagy te, Sport!

a testeket te formálod nemessé,

elűzöl romboló vad szenvedélyeket,

acéllá edzel lankadatlanul.

Lábak, karok, törzsek összhangja és

tetszetős ütem tőled való.

Bájt és erőt te fűzöl együvé,

szilárddá és rugalmassá te téssz.

S igazságos vagy, Sport, igen!

Megértésért és igazságért be sokszor

hiába küzd az ember, hogyha te

nem vagy vele – de nálad fölleli.

Hiába adna kincseket az ugró új rekordért,

s élete minden percét is hiába:

mert csak erő és akarat jelölhet

pályája csúcsán új határt.

Bátorság vagy te, Sport!

Izom s erő reménye egy lehet csak,

s azt úgy hívják: merészség!

A bátorság nem vakmerő bolondság,

de bátor hit a megszerzett erőben:

nyeglék, s hazárdok véletlenre lesnek,

a te merszed, hogy ismered erődet.

Tisztesség vagy te, Sport!

Ha tőled jő, igaz kincs a dicséret,

mert csak derék munkával nyerhető!

A versengésnek görbe útjai,

a hitvány fogások sorsa büntetés.

És megvetéssel sújtanák, aki

a pálmát álnok csellel küzdené ki.

Az öröm vagy te, Sport!

Szavadra testünk örömtől remeg,

ragyog szemünk, erünkben vér viharzik,

és tiszta szárnyra kel a gondolat:

nyomasztó súlytól szabadul a lelkünk

s boldog létét ujjongva hirdeti.

A termékenység vagy te, Sport!

Megnemesíted az emberi fajt célratörő úton.

Beteg csírákat elfojtasz, eltüntetsz foltokat,

a tisztaság bősz mérgétől óvod.

Erőtől duzzadó az atléta és

fiakra vágyik, akik a babért

dicsőséggel aratják úgy, miként ő.

A haladás vagy te, Sport!

Szolgálatodra ki méltó kíván lenni, az vigyázzon,

hogy teste-lelke egyre jobb legyen,

kerüljön mindent, mi mértéktelen,

tökéletességre törjön ernyedetlen,

s óvja egészségét, legfőbb javát,

mint ki a régi mondásból tanul:

Ép testet választ az ép lélek otthonul.

A béke vagy te, Sport!

a népeket egymáshoz fűző szép szalag:

és testvérré lesznek mind általad

önuralomban, rendben és erőben.

Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled,

s más népek jellemét is éppúgy megértik

és nagyra tartják, hogy te tanítod őket

túlszárnyalni egymást:

mert versenyed a béke versenye.

Nem egyszer olvastam/hallottam már, hogy a kerékpározás szezonális tevékenység. Én ezzel nem értek egyet, biciklizni mindig lehet, sőt, szinte mindig jobb, mint autóval vagy tömegközlekedési eszközökkel. Jelen esetben tekintve a havas-jeges helyzeteket épp beszédtémába került a minap ezeknek az előnye. Mikor reggel mész biciklivel a munkába, látod, hogy az autósok nagyban takarítják az éjszaka során rárakódott havat vagy jeget, esetleg a kiálláshoz szükséges utat. Az is megesik, hogy be se indul a kocsi a hideg miatt. A tömegközlekedők pedig 5-10 vagy még több percet késnek a célbaérés tervezett idejéhez képest. Persze biciklivel sem leányálom a közlekedés, csak jól oda kell figyelni és nem túl gyorsan menni.

Volt egy olyan tervem, hogy végrehajtsam a Tisza-túrát hideg időben is. Sokszor vagyok úgy vele, hogy bánom a hidegtűrésem szűk határait. Talán ez a tulajdonság változtathatatlan, én azért próbálom fejleszteni magam ilyen téren is.

Sok szabadidőmet kihasználva kitűztem egy napot, amikor előrejelzések szerint enyhe szelek tombolnak – mert a biciklista legnagyobb ellensége talán a szél.

Így esett a választás a pénteki napra, mikor 4 km/h-s szelek fújtak, viszont a dolgok nem úgy alakultak és szombat lett a dologból, amelyik napra már 11 km/s szeleket jósoltak – néha eltántorodok amúgy az előrejelzésektől, ez alkalommal is utóbb visszatekintve téves volt a jóslás.

A Tisza-túra ez alkalommal nem teljes egészében a korábban teljesített Debrecen-Balmazújváros-Tiszacsege-Tiszafüred-Hortobágy-Debrecen téli kiadása, csupán a Debrecen-Balmazújváros-Tiszacsege-Balmazújváros-Debrecen – a hideg idő és a rövid nappal miatt.

Szóval szombat reggel 8-ra terveztem az indulást. Lett belőle fél 10 a mostani alvásszeretetemből adódóan – amúgy nem vagyok egy lustálkodó típus. Reggelire dobtam egy teát, egy kockasajtos zsömlét és egy Sport szeletet.

Rendesen felöltöztem, hogy ne legyen megfázás, se az esetleges esésből adódó komolyabb ütődés. A málhatáskába került egy másfél literes forró vizes palack, egy literes termoszba forró hárstea egy kis mangalica tepertő kenyérrel és zsömlével, 2db Sportszelet és 2db pótbelső. A biciklire került egy szerszámkészlet, a kulacsba langyos víz.

Nem sokkal az elindulás után észleltem, hogy nem hoztam magammal sapkát, pedig azt is beterveztem. Aztán elvetettem a visszafordulás ötletét, gondoltam, úgyis dús a hajam, nem lesz rá szükség. Istennek mondogattam dolgokat és kértem, hogy óvjon, amíg úton vagyok.

Szép ütemes tempóban haladtam, az út állapota is megfelelő volt – se jég, se hó, néhol még szárazulatok is előfordultak, így lehetett adni a kövér gázt a paripának egészen Balmazújvárosig. Ide fél 11 után pár perccel érkeztem. Ez után jött az, amitől egy kicsit tartottam. A Balmazújváros és Tiszacsege közti útszakasz gyér forgalma miatt 15-20%-ban teljesen hóval, jéggel fedett.

A többi százalékban 3 keréknyomnyi sávban tiszta, elhanyagolható százalékban pedig nagyrészt tiszta. Ez egy 35 km-es távolságot jelent a Tiszacsege melletti /ha jól tudom, ároktői/ kompátkelőig. Szóval itt már jobban oda kellett figyelnem, hogyan biciklizek. Kezdetben csak ismerkedő szinten kóstolgattam a körülményeket, hogy kitapasztaljam a tulajdonságait. Aztán nagyjából megszoktam és rájöttem, hogy ha végig egyenesen megyek egyenletes tempóban és jól odafigyelek, hogy mit csinálok, akkor nagy gond nem lehet. Így alakult, hogy a korábbi tiszta úton diktált menetsebességhez képest csak 2-3 óránkénti kilométercsökkenést produkáltam. Azért egy pihenőre megálltam. Éreztem, hogy nehezen mozog a szám, picit megdörzsöltem a kezemmel a bajszomat és csak úgy peregtek róla a jégdarabok. Na mondom, jó hideg van. Amúgy -4 és -7 °C közötti értékeket mértem. Gondoltam, iszok egy kicsit, de pórul jártam; a kulacs vize befagyott. Egy pár cseppet kinyertem, de igazából nem is voltam szomjas. A termoszt meg nem akartam megbontani, mert többéves termoszos tapasztalataim bizonyították, hogy az egységben az erő elv alapján minél több van a termoszban, annál tovább lesz forró a tartalma. A szemem kicsit érzékennyé vált, mert a szemüvegemen van egy párátlanító rés, ami a menetszél egy kis részét beengedi a szememhez és valószínű a hideget nem kedvelte a szemem. A sapkát pedig hiányoltam, mert nem kevés hőt veszthettem fejtetőn keresztül, ráadásul a füleim is elviseltek volna egy kis védelmet.

Továbbindultam. Egyenletes tempóban haladtam, közeledtem a célhoz. A nyár végén tapasztalt monoton érzést sikerült feledtetni a folytonos szükségszerű koncentrálással. A Polgár felől érkező útra térésem után láttam a táblát, hogy Tiszacsege már csak 6 km. Jó közel. A városba érkezve egy kisebb tömeget pillantottam meg, láttam, hogy egy karitatív szervezet gulyáslevest osztogat a rászorulóknak. Hmm, gondoltam beállok én is :) Aztán Anyukám isteni gulyáslevesére gondoltam, egy kicsit elszorult a szívem, hogy ez az óhaj most nem teljesülhet, aztán hamar letekertem a Csegén keresztül vezető utat, fel a gátra, le a gátról, aztán dél előtt negyed órával meg is érkeztem a kompátkelőhöz.

Megfagyva:

A legeslegelső dolog az volt, hogy töltöttem magamnak egy pohár jó forró hársteát. A második dolog az volt, hogy töltöttem magamnak egy másik pohár jó forró hárs teát :) Aztán a magammal hozott mennyeinek tűnő manna felének elfogyasztása került sorra, amit egy Sport szelettel fejeztem be. Evés közben – ha már ilyen hideg dolgokról van szó – megpillantottam egy jégmadarat.

A Tisza a kompátkelőnél:

Aztán az órámra pillantottam és hogy még sötétedés előtt /délután 4 óra/ hazaérjek, útnak indultam. Egy vendégmarasztaló szél azonban elkezdett fújni. Addig nem is észleltem /ilyen az ember, hogy a jó dolgokat észre sem veszi/, hogy odafele úton szinte nem is volt gondom a széllel. Tehát gondoltam, csak átmeneti szélről van szó, majd eláll, addig tekerek kicsit erőltetettebben. De nem akart elállni. Nem pont szemből fújt, inkább oldal-szemből, de kellően zavaró volt így is. Aztán a balmazújvárosi útra térésemkor mivel az irányom változott, így az addigi oldal-szembe szél oldalszéllé módosult számomra. Egy idő után azt vettem észre, hogy a derekam bal oldalán fura fájdalom van, mintha terhelném, aztán felfigyeltem rá, hogy nem egyenes a biciklim, hanem oldalra dőlő, ahonnan a szél fújt. Tehát rá kellett feküdnöm a szélre, olyan erős volt. Egy vasúti átkelő mellett elhaladva hallottam, ahogy az arra figyelmeztető táblákat még meg is zörgette, olyan komoly erővel tombolt. Jelentősen csökkentette az erőmet, az átlagsebességemet pedig hazavágta. A hőérzeten pedig közel egy tízessel dobott a szél - nem pozitív irányba. Le is tettem róla, hogy meglesz a 20-as átlag. Hiányoltam a szélmentes erdősávokat. Amikor olykor egy-egy útba esett, nagyon jó volt, hogy feljebb kapcsolhattam és 22-23-ra emelhettem a szintet. De szeretem az erdőket! Nem csak ezért, amúgy is. Nagyszerű dolgok. Ha több területen lennének, nem kellett volna Koppenhágában sem összegyűlniük a fejeseknek. De itt tartunk, egyre kevesebb van belőlük.

Egy busz előzött meg. Kitette az elakadásjelzőt és megeresztett két vékony hangú dudát. Nem tudtam, mit akarhat, de betudtam egy ’hajrá!’-nak. Megköszöntem.

Nézegettem a kilométereket jelző táblákat, számoltam, mikor jön már Balmazújváros, mert oda terveztem egy másik evészetet-ivászatot. Ismét egy teljesen jeges szakaszra érkeztem, pont arra gondoltam, hogy milyen jól hozzászoktam az ezen való vezetéshez, mikor hirtelen olyan történt velem, mint a 'Puff Daddy - I'll be missing you' klipp elején, kicsúszott alólam segédeszközöm. ’Hoppá’ - mondom. Hála Istennek nem volt senki az úton rajtam kívül, de nem is nagyon estem be az út közepe felé - meg vélhetőleg jobban is vigyáztam volna, ha tele az út. Esni megtanultam a biciklis éveim során, így ez alkalommal sem ütöttem meg magamat sehol. Az útitársam sem sérült meg. Visszatért belém a tisztelet az út iránt, és visszavettem az arcomból.

Nemsokára megérkeztem a városba, gyorsan ettem, ittam és feltettem a lámpákat, mert már kezdett sötétedni. Elhagytam a várost, számolgattam, hogy legjobb esetben körülbelül mikorra érkezek haza, mikor lehetek már végre melegben. Átértem a Keleti hídján, és be is következett egy tényező, ami meggátolta, hogy a legjobb esetben hazajuthassak; egy kedves kis defekt a hátsóban. Ejj, pont erre vágytam már. Gyors eszközölés, helyreállítás. Két 3 kg körüli magát vérengző fenevadnak tettető kutya próbált meg elrettenteni a területen maradásomtól, aztán tekintélyt parancsoltam és maradtam még annyit, hogy az utolsó korty teámat megihassam. A szerelés némileg fel is melegített - furcsának találtam. Közben már nagyjából rám is sötétedett, tehát a napszemüveg védelmét sem élvezhette már a szemem, így kellett már visszatérnem a 33-as útra, onnan pedig legalább a kismacsi elágazáshoz, hogy fényben mehessek és jobban lássanak a forgalombeli partnerek. Utána is következett egy rövidebb sötét szakasz, de azon hamar túljutottam. Már Debrecen fényeit látva könnyebb volt a tekerés is – annak ellenére, hogy a szél szakadatlanul fújt velem szemben. 15:58-kor érintettem a város kezdete táblát, aztán a városi cirkálás után hazaérkeztem.

Teljes idő: 6 óra 2 perc, teljes megtett táv: 120,8, átlagsebesség 19.9 /épp nem lett meg a 20/. Összehasonlítva a nyárival talán annyi szól mentségemül, hogy az alacsony hőmérséklet miatt ennek kiegyenlítésére is energiát kellett szentelnem, valamint jelen esetben az út 50%-ában kellett küzdenem a széllel, a nyár végi túra alkalmával csak 35-40%-ban.

Élménynek jó volt, tapasztalatnak főleg, most már tudom, milyen hóban-fagyban hosszabb távon tekerni, de a szemem egy kicsit megérezte, igyekszem rehabilitálni.

U.i. 1.: azóta intenzív havazásba kezdett, szóval tulajdonképpen még jól is sült el az időpont választás.

U.i. 2.: utam során településeken kívül biciklistákkal nem találkoztam, így a szezonalitás tényét ellenzők táborában kevesen lehetünk

Régi tervem, hogy teljesítsem a marathoni történelmi távot. Egy beszélgetés során ez a terv megerősítésre talált, és hétfőn elkezdtem tervezgetni, melyik nap jöhetne szóba – még idén, amikor a hideg még nem idéz jégcsapokat a bajszomra és mikor még a Nap is képes vidám langyosságot teremteni – még ha csak pillanatokra is –, hogy ne maradjon nagyon késői dátumra. A terv amúgy egy kicsit merész volt, ugyanis az eddig leghosszabb, egybe lefutott távom olyan 13-14km lehetett, amit most majdnem egy 30-assal akartam megfejelni.

Időjárás-előrejelzések tömkelegét végigvizsgálgatva esett a választás szerdára, amikor is a szél is csak 7 km/h-val hasít bele olykor az ember arcába és mikor még van rá esély, hogy Nappal találkozzak – merthogy változékony idővel jellemezték ezt a napot az ország északkeleti térségében.

A tervezgetéssel nem is volt semmi gond, sikerült mindent úgy intézni, hogy ne szóljon bele a szabadidőbe cirka 10 órától délután 4-5 óráig. Hétfőn egy városi hosszabb futással adtam is egy alaphangulatot az izmaimnak szerdára. Az egészségem a tetőfokán állt, még kedd este sem volt semmi észlelhető, minek utána szerda hajnalban torokfájással keltem. Gondoltam, inkább nem hiszem el, biztos csak álom, alszom tovább, hátha mire ténylegesen felkelek, bebizonyosodik, hogy tényleg csak álom volt. Nem csak álom volt, valóban fájt a torkom, ráadásul egy kicsit nyomott is voltam. Na mondom, jól kezdődik. Ismerek egy mondást, miszerint minden nagy sikert egy erőteljes kudarc/akadály előz meg, amivel Isten kipuhatolózza, hogy igazán akarjuk-e a sikert. Nos, én igazán akartam, nem állított meg ez az akadály.

Így történt, hogy szépen felöltöttem az időjáráshoz szerintem legmegfelelőbb öltözéket; jó rétegesen a fokozottabb védelemért. Az övtáskába került pár falatka az elengedhetetlen energiadús mangalicatepertőből, amit társaság gyanánt egy Sport szelet XL-lel egészítettem ki. Gondoltam ennyi elég lesz. Micsoda optimizmus! A 7 decis kulacsomat színültig töltöttem langyos vízzel. Stopperóra fel a karra, napszemüveg fel a fejre, irány a bicikli.

Eltekertem az újonnan nyílt sámsoni úti Pennyhez, mert korábbi felfedezésemnek köszönhetően igen tágas biciklitárolót helyeztek ott el. A láncot, a vázat és a hátsó kereket egybe leláncoltam, elbúcsúztam a paripától és elsétáltam az Acsádi út és Sámsoni út kereszteződésébe /innen 21km a Vekeri-tó/. Sóhajtottam egyet, felszívtam magam és neki indultam a távnak.

Nem erőltetett tempóban, csak úgy a kocogás és a futás határán valahol. Gondoltam, ezzel a sebességgel ki lehet futni a Világból is, csupán szökellni kell egyik lépésről a másikra, mint a kecses őz.

Az időjárás felhős volt, és egy kicsit hideg. A táv eleje kicsit nyögvenyelősen alakult, de mire bemelegedtem – ez úgy a 4. – 5. kilométer tájékán következett be –, erősebbnek éreztem magam. Sikerült az ’orron be – szájon ki’ levegővétel, ami eddig – fokozottabb teljesítéskor nem jött össze. Ezt a torkom szerintem meg is köszönte volna, ha tudna beszélni. Valahogy így nézhettem ki:

36 perc 2 másodpercbe telt, míg elértem a Panoráma utat, 40 perckor az órámra pillantottam és arra gondoltam, hogy a jó kis Rock ’n’ Roll paripámmal ilyenkor már volt, hogy a tó partján üldögéltem és pihentem. De ez most nem az a sport volt. 53:33-kor a Vámospércsi utat, 1:24:40-kor már a bánki utat kereszteztem.

Út közben szépen beosztva kortyolgattam a kezemben lévő kulacsból a vizet, de igazán nem is kívántam, inkább a tudat miatt ittam, hogy szükségem van rá.

A táv felét, a Vekeri-tóig vezető utat 1 óra 56 perc és 54 másodperc alatt sikerült teljesítenem.

Ekkor jött a turbózás, mert kezdtem érezni a vádlimban és a combjaim külső oldalán, hogy bizony feszülnek. Betermeltem a tepertőt és a csokit, mert úgy gondoltam, most vagyok a legramatyabb állapotban és később nem lesz szükségem spannolásra. Ismét micsoda optimizmus!

Úgy voltam a dologgal, hogy már csak egyszer kell megtenni annyit, mint amit eddig és nem arra gondoltam, hogy egy igen hosszú utat kell már megint futni, hogy otthon lehessek.

Hallottam olyanokat, hogy utazásokkor a hazafelé vezető út mindig hamarabb lemegy, mert az embert a szíve is húzza. Nekem is húzta volna, csak kevésbé képes helyváltoztató mozgásra, mint a lábaim, szóval ebben a történetben nem igazán jutott főszerephez.

Az optimizmusom és a lábaim folytatták tehát tovább a fizikai megpróbáltatást.

A kulacsot már kívánásból is a számhoz emeltem, miután a korty vizet a szájüregemben öblögetve melegítettem, nedvesítettem a száraz részeket, aztán lenyeltem.

Odafele vezető úton találkoztam egy holtponttal, amit sikerült is szépen legyőznöm és haladtam tovább. Most viszont 25-28km környékén mintha találkoztam volna egy másikkal. Úgy voltam vele, hogy átlépem ezt is és vígan futhatok tovább. Harcoltam vele nagyokat, csak nem akart megszűnni. Ekkor szembesültem vele, hogy ez már nem holtpont, hanem a fizikai végső határainak közeledte. Ajaj, gondoltam, akkor hiába az optimizmus. Az időket már nem mértem, annyira szenvedtem. Egy edzés mottóra gondoltam, miszerint ’Szenvedj és izzadj!’. Mindkettőt maradéktalanul teljesítettem.

Hősiesen bevallom, nem sikerült egybe lefutnom a marathont. 30km-től 1-2km-enként 100 métereken sétával tehermentesítettem magam, hogy ne az várjon rám, mint az eredeti történetben közölt futóval, hogy a végén összeesett. Akinek tehát említettem, hogy képes vagyok akármeddig futni redukált tempóban, elnézést kérek tőle ezúton is és visszavonom ezt a kijelentést.

Azt még megnéztem, hogy mikor érek az Acsádi útig. 3:38:12-kor következett ez be. Rémes romlás az addigi átlagban.

Na nem baj – mondom, ez az első, elég, ha 5 órán belül teljesítem. Úgyis olvastam egy edzéstervet amatőröknek, amiben egy 12 hetes edzéssorozattal készülnek arra, hogy 5 óra alatt teljesítsék a távot. Én meg szinte csak úgy ’durrbele’.

Szóval annyira rossz mégsem volt a helyzet. Már csak egy 6-os táv választott el a végcéltól.

Volt nálam egy ezres biztonság kedvéért, ha történne valami. Eddig nem történt, szóval a táv teljesítésének megünneplésére gondoltam, bemegyek majd egy boltba és meglepem magam némi csokival, yoghurttal és hasonlókkal. Ez éltetett az utolsó km-eken. De egybe csak nem ment, az a pár méter séta mindig jól esett. A finalista hajlamom most valahogy nem volt képes kibontakozni, így a végét sem húztam meg - nem is nagyon bírtam volna.

Lassan csak elértem a Debrecen táblát, innen már tényleg nem volt sok, azt már végigfutottam. A teljes táv 4:32:40-be telt, jó félórás romlás az odaúthoz képest.

Nyújtottam egy kicsit, be a boltba, le a polcról, amit a szemem megkívánt, irány a pénztár, jöhet a jól megérdemelt tápanyag-bomba. Fizetés után a boltban – ott melegebb volt, mint kint – legurítottam az áfonyás yoghurt-ot, dobtam egy croissant-t és egy Sport szeletet. Aztán kiszabadítottam a biciklimet és a verítéktől jól átázott ruháimban kicsit fázva hazaindultam. Nem volt egyszerű, mert a jobb combom /nyilván a jobb lábammal inkább fejtettem ki erőt és az jobban kikészült/ a pedál-nyomáskor meg se akart mozdulni, mintha képtelen lett volna erőt kifejteni. Ez valószínűleg így is volt. Azért csak hazagurultam. Azóta pedig elkezdődött a megkönnyebbült regenerálódás időszaka.

A hét elején nézegettem az időjárás előrejelzést, hogy melyik nap kéne egy hosszabb biciklitúrát beiktatni. A választás a szombati napra esett, mert akkorra már nem mondtak annyira meleget, de mégis tiszta idő várhatta a szabad ég alá kívánkozókat. Előző napi hírekben már mondták is, hogy a kirándulók nyugodtan használják ki a hétvégét!

Így is lett, szombat reggel elindultam a Debrecen - Balmazújváros – Tiszacsege – Tiszafüred – Hortobágy – Debrecen körre. Lássuk tehát a részleteket:

Mire összepakoltam a dolgokat, amiket vinni akartam és kigurítottam a biciklit az utcára, 7:16 volt. El is indultam nagy elszántan, viszont 500 méterre szép hazámtól eszembe jutott, hogy otthonmaradt a gumiszerelő készletem. Gondoltam, ha nem fordulok vissza érte, biztos, hogy lesz defektem az úton, ha visszafordulok érte, ennek az esélye jelentősen csökken. Így az utóbbi mellett döntöttem, most mibe kerül az a plusz 1 km egy ilyen hosszú úton? Immáron birtokomban volt minden szükséges, kezdődhetett a nagy menet. A sok lámpa és a városi forgalom hátráltatott a menet folyamatosságában. A Metrónál a lámpa ismét megfogott. A Nagysándor telep felől egy traktor fordult ki elénk egy ekét vontatva. Nem ment gyorsan, de ahogy a lámpánál várakoztam pár autóval egyetemben, egyre távolabb jutott. Zöldet kaptunk, és indultunk ki a városból, 7:35-kor sikerült elhagynom a Debrecen táblát és 1,5 km után becsatlakoztam a traktor mögé. Gondoltam, megelőzöm, de mivel 28-30-as tempóval haladt, így úgy határoztam, inkább kihasználom a szélárnyékát és adok a sebességátlagomnak egy kis hátszelet. Egészen a Látóképi Csárda előtti vasúti átkelő előtti emelkedőig mentünk együtt, mígnem az emelkedő előidézett nálam egy 2 km/h-s sebességcsökkenést, a traktoros viszont folytatta a 30-as menetét – nyilván a lába a gázpedálon nem érezte, hogy a motor nagyobb fordulaton pörög, de neki erre nem is kell figyelmet fordítania, csupán tartania magát a korlátokhoz.

Mindegy, én csak tekertem és tekertem, a vasúti átkelő előtt 30 méterrel hallottam valami fura hangot az első kerekem felől. Na mondom, itt gond lesz. Egy kicsivel később láttam, hogy egyre laposabb lesz, gyorsan le is szálltam, nehogy a felnim bánja – vagy a felnim által a külsőm. Így az út mellett eltoltam a Látóképi Csárdáig, ahol megnéztem a hiba okát 7:52-kor. A belső két, egymáshoz közeli helyen lyukadt ki. Gondoltam, beragasztom, de aztán okosabbra gondoltam – otthon úgyis több időm lesz, majd ott megoldom, úgyis van nálam 2 vacsi új pótbelső. Az egyikre ki is cseréltem, készítettem egy életképet a dologról, benyomtam egy Sport szeletet, majd 8:08-kor továbbindultam Balmazújváros felé. A forgalom nem volt jelentős, 8:36-ra be is értem a város kezdete tábláig. Miután kiértem a városból, egy kis fékbeállítás miatt meg kellett állnom. Aztán ahogy továbbhajtottam, a szél mintha nem tetszését fejezte volna ki, hogy elhagyom a várost és mindenképpen vissza akart oda fújni. Nekem azonban nem ez volt a szándékom, haladtam Tiszacsege felé. Se közel, se távol nem volt egy fa se, csak nagy pusztaság, így nem volt, ami segítségemül szolgálhatott volna a szél elleni harcban. Tekerés közben láttam madarakat, ahogy velem együtt repülnének, de csak mozgatják a szárnyukat és egy helyben maradnak a levegőben. Aztán cirka fél óra erőltetett menet után fasorokat pillantottam meg az út mellett. Hasonló lehet a szomjas vándor élménye a sivatagban, mikor oázist pillant meg. Tudtam, hogy a fák némi védelmet fognak nyújtani a szél ellen, és így is lett. Ezután váltakoztak a kopár pusztai és a fasoros szakaszok, de többnyire nem volt ellenségem a szél. Ami volt is, inkább oldalról próbált másfele sodorni, azokat meg ellenkormányzásokkal sikerült legyőznöm.

Hosszas, települések nélküli meneteléssel még 10 előtt elértem Csegét – mondjuk éppen 10 előtt: 9:59-kor. 10:12-kor pedig megpillantottam a kompátkelőnél a Tiszát, a célomat. Kicsit gyönyörködtem benne, pár fotó, majd a gáton Füred felé haladtam – kerestem egy beállót, ahol megreggelizhetek, mert a csokin kívül még mást nem ettem. Találtam is egyet nemsokára /10:39/, cirka 25 deka kenyeret megettem 2 mangalicatepertővel – tele van energiával, ami nagyon kellett. Desszertként megettem még egy banánt és egy másik Sport szeletet is – gondoltam, most kelleni fog az energia – a későbbiekben kiderül, hogy mennyire volt helytálló a gondolatom. Még egy kis fotózkodás a biciklimmel és a Tiszával, majd indulás tovább.

11:02-kor visszatértem a gátra, beüzemeltem az mp3 lejátszómat, amire most hangoskönyveket tettem fel /Gerard Durell – Állati történetek; Paulo Coelho – A Zahír/ - ezek segítettek a monoton tekerést kevésbé monotonná tenni. Csak a fél fülem foglaltam el vele, nehogy baj essen abból, hogy nem hallottam valamilyen külső zajt, aminek forrása hatással lehet a testi épségemre.

A gáton végig szélmentes volt az utam, így hamar elértem Füredet, 11:43-kor már a városban gurultam.

Miután kiértem a városból, megálltam pihenni, valamint egy hangjegyzetet is készítettem az időpontokról, nehogy elfelejtsem őket /onnan tudom most ilyen pontosan/.

Volt ott egy tábla, ami azt jelezte, hogy Debrecen 67 km-re található. Addig 25-27 km/h-kat vígan hajtottam, szóval gondoltam, egy szűk 3 óra alatt teljesítem a távot. Gondoltam…

Az egyeki leágazásig nem is volt semmi probléma, haladtam szépen, viszont attól kezdve a szél olyan tüntetésbe kezdett a hazajutásom ellen, hogy 17-19 km/h-ra lecsökkentette a menetelemet, időnként olyan erőssé fejlődött, hogy a 14-et is komoly erőfeszítésbe tellett kitekernem. A kilométerek nagyon lassan teltek. Például a ’Debrecen 48 km’ és a ’Debrecen 44 km’ tábla között legalább 10 km-t éreztem. Ennek ellenére rendületlenül tekertem, mert tudtam, ha megállok, nehezebb lesz újra felvenni a ritmust, azáltal elérni a lendületet, ahonnan már kevesebb erőt kell befektetni a szinten tartásba. Mégis néha olyan szelek kerekedtek, hogy muszáj volt pihenőt tartanom. 14:30-kor tartottam ott, hogy megközelítőleg 30 km választott el a megpihenéstől, tehát a 15:00 órai hazaérkezésem reménye szertefoszlott. Egyre kevesebb hajtani akarást éreztem a lábaimtól, így megálltam és újra a mangalica remek tulajdonságait hívtam segítségül. Egyik pihenő alkalmával az árokból:

Sikerült újult erővel útnak indulni, de a szelek hamar eltántorítottak. Ettől függetlenül tekertem tovább. Próbáltam olyan pozíciókat felvenni, melyek legkevésbé teszik légellenállóvá a testemet. Ezek azonban hosszú távon kényelmetlennek bizonyultak.

Olykor 1-2 percre a szél alábbhagyott, ezeket az időszakokat kihasználtam, feljebb váltottam és beleadtam apait-anyait.

Viszont ahogy fogyott az energiám, egyre többször kellett megállnom. A látóképi fel-le szakaszokon ismét egy nagy erővesztésen estem át. Az utolsó felfele szakasz után félreálltam és hatalmas késztetést éreztem, hogy egy kicsit lefeküdjek a fűbe. Eleget tettem a késztetésnek, de jól esett!

Továbbindultam, nem volt már sok hátra, így az az idea fűtött, hogy mindjárt vége. A szél pedig továbbra is csak fújt. Az egyeki leágazástól a Debrecen tábláig a táv eloszlása szerint erős szelek 65%-ban, enyhébb szelek 25%-ban, szélcsend pedig csak 10%-ban volt. Beérve a városba úgy éreztem, hogy ez a szakasz legalább 2x olyan hosszú volt, mint a Debrecentől Egyek leágazásig megtett táv.

De sikerült, 16:06-kor elhaladtam a város kezdete tábla mellett, egy kis városi gurulás után 16:26-kor megérkeztem haza.

Összességében egy remek út volt, legjobban a Tisza menti szakasz tetszett, legkevésbé az előbb említett gyilkos-szakasz. Nem csak szelességét tekintve, hanem kopársága miatt is. Autóval keresztülhaladva tűrhető, viszont biciklivel meglehetősen egyhangú.

A forgalom egész nap nem volt jelentős.

Élménynek, emléknek tökéletes, későbbiekben Tisza-tó kerüléssel ki lesz egészítve, hogy 200 km felett legyen a túra.

Útadatok:

Táv: 170,5 km

Idő: 7:38

Átlagsebesség: 22,3 km/h

Új bicikli - új esélyek. Gondoltam hát, újra versenybe kelek a debreceni villamosok egyik képviselőjével. Ezennel az 504-es próbálta meg magát, hogy milyen sikerrel, az a későbbiekben kiderül.

Neki volt a testvére:

Az új bicikli egy jó kis outi - az a retro fílinges fajta. Rendesen lehet vele menetelni, abszolút jó kis gépezet. Mászkáltam már vele néhány 100 km-t, de csak most jutott eszembe, hogy korábban játszottam egy villamosversenyzést, és kéne egy refresh-t alkotni. Róla van szó:

Elmentem tehát a Nagyállomásra, hogy bevárjak egy éppen induló villamost. Jött is hamar, pedig már készültem, hogy na, most akkor 1-2 percet lelkileg-testileg rápihenek a dologra. Ez elmaradt, lett belőle egy szűk fél perc, aztán következhetett a móka. Indítottam egy szép kis rajttal, le is maradt a szegény kis kék masina, de az első lámpánál újra egy vonalba kerültünk. Következett tehát egy újabb start, gondoltam, ezzel elmegyek a következő zöldig, onnan majd visszafogottabban mehetek. Gondoltam, de a piros az piros marad és ott is megkaptam a parancsot, hogy 'na-na, várjak egy kicsit'. 40 mp volt az a kicsi, nem sok, de arra elég, hogy az a fránya villamos beérjen. Nem baj mondom, ennyi előnye hadd legyen, úgyis megkapja majd a magáét. Meg is kapta, olyat rajtoltam ezennel, hogy elértem a következő lámpát, sőt, még az azt követőt is. De örültem akkor. Hát még akkor, mikor beértem az ő előtte menő villamost is, az 506-ost. Na mondom, kapnak ezek a villamosok... Őt is megelőztem, olyannyira, hogy azt a szakaszt én teljesítettem hamarabb, mikor keresztezi a villamos az utat, szóval a lámpája sem fogott meg. Csak tekertem és tekertem, semmi sem volt képes megállítani. A következő lámpa cirka 200 m-re volt előttem, láttam, hogy vált, bele is tapostam a 'gázpedálba', hogy elérjem, de úgy érjem el, hogy még az utána lévő zöld is meglegyen. Kemény kis bicikli az enyém, így hát sikerült vele :)

Már csak 3 lámpa volt hátra, az 506-os villamos sehol, nem hogy az 504-es... Az első lámpa megálljt parancsolt, de indulásból a másodikat is elértem, így 1 db lámpa volt már csak a cél és köztem. Mit ad Isten? Még egy villamost értem be, ez már egy régi típusú, a 494-es rendszámú. Elértem az utolsó lámpához is, a régi villamos is jóval mögöttem. Rápillantottam a telefonom órájára, 20 percnél tartottam. Zöldre váltáskor még azt az utolsó pár métert megtettem, 21 perc alatt teljesítettem a távomat. Bebújtam egy árnyékos részre lepihenni, számokat vetni. Ennek a km órának a számításait figyelembe véve 8,9 km volt a táv, tehát 8,9/0,35 az annyi, mint 25,4 km/h. Ha ezzel a távolsággal számolunk, az előző teljesítményem átlaga, a 28 perces dolog 19,1-re jön ki. Javítottam 7 percet és bő 6 km/h-t. Aztán várakoztam és csak várakoztam, hogy mikor érkezik már az a bűvös 504-es villamos. Beérkezett a 494-es, 4-5 percre rá az 506-os is, aztán végül, nagy sokára, 11 perccel utánam bevánszorgott a végállomásra ő is. Gondolatban kezet ráztam vele, megemlítettem neki a részvét fontosságát, aztán szépen hazatekertem megírni ezt a történetet.

Gondoltam, megnézem, melyik a gyorsabb: a bicikli vagy a villamos. Biciklire ültem és eltekertem a villamosok indulási helyszínére, a Nagyállomásra. Egy darabig üldögéltem és vártam a versenytársat. Az 508-as villamos lett a szerencsés kiválasztott.

Most kezdte el körútját. A Nagyállomástól az Egyetemig, onnan pedig vissza a Nagyállomásra. Mikor egy vonalba értünk, elindult a verseny. A szél kedvező volt, menetirányba fújt – már amikor fújt. A villamos előttem járt, a megállókban azonban be tudtam érni. Azt vettem észre, hogy minden lámpás kereszteződésnél, ahol esetleg előnyt szerezhettem volna, ott mindig pirosat kaptam, mert vélhetőleg úgy van kieszközölve a lámpák váltakozása, hogy a villamosnak ne kelljen várnia, hanem szinte folyamatosan haladhasson a pályáján. Szoros volt a verseny. Az egyik lámpánál majdnem át tudtam menni a még éppen sárgán világító fényjelző készülék alatt, de bepirosodott és meg kellett állnom. A villamos pedig szép lassan beérkezett abba a megállóba is. Egy szakaszon, ahol a villamos sín keresztezi az utat, lámpa védi azt, ezt ki is használta és meg tudott állítani – persze csak egy kis időre. Innen már fordulás volt. Visszafelé.

Errefele nem épültek magas házak, még erdő is van, így a szél szabadon járhatott mindenfele, amit meg is tett és mivel az irány megváltozott, a szél most szembe fújt. Kellemetlen volt, de bírtam. A villamos tempósan jött immáron mögöttem, aztán ismét megállóhoz értünk. Itt előnyre tehettem szert, amiből egy picit lefaragott egy útépítés által létrehozott kerülő. Elérkeztünk ahhoz a lámpához, ahol korábban majdnem át tudtam haladni, most is majdnem ugyanaz volt a szisztéma, itt csupán az volt a más, hogy akadályozó tényezők korlátoztak abban, hogy elérjem a zöldet. 78 mp-t kellett várnom. Lassan a villamosra fordítottam tekintetem, végignéztem rajta, majd vissza az útra. Amint zöldült, gyors startba kezdtem és a következő megállót eredményesen el tudtam hagyni, ám jött még egy lámpa. Persze, hogy megfogott. Itt úgy ment a rendszer, hogy a két szembe sávot eltérő időben engedték a lámpák, és mindig az elsővel mehet a villamos. Én pedig beragadtam a lámpánál fél percre. Figyeltem a másodperceket, majd startoltam. Ismét egy intenzívet, aminek eredményeképp beértem a következő megállójánál. A sétálóutca végén együtt indulhattunk tovább. Már éreztem a véget, ilyenkor pedig elfog egy érzés, mondhatni finalizmus, hogy nincs már sok hátra, ezt már meg kell húzni, gyerünk, utána vár a pihi. Bele is húztam rendesen, annyira rendesen, hogy a következő lámpa zöldjét elértem, a villamos pedig ottragadt. Egy gonosz mosolyt dobtam hátra, majd beértem egy másik villamost. A célegyenesben jártam, izmaim érezték már a pihenés közelségét, ezért rákapcsoltak, hogy minél előbb tapasztalhassák azt a mámort. Egy gyalogos szólt utánam: ’Gyerünk, gyerünk, hozd be!’ – mintha tudta volna, hogy villamos-versenyezek. Talán ő is megtette már, és látta rajtam, amit korábban magában tapasztalt. Nem hoztam be, de nem is az a villamos volt a versenytársam. Beálltam a lámpához, gondoltam, ezt a kereszteződést még átviszem, aztán a szembelévő padra leülök egy kicsit. Már onnan néztem, ahogy az 508-as villamos befejezi körpályáját. Belül nyugtáztam az eredményt és számolni kezdtem. Nem sokkal, de sikerült legyőzni a villamost.

Az augusztus 4-6-ai bogártalálkozón érett meg a gondolat arra, hogy konkrét időpont szülessen a Balaton biciklivel való körbetekerésére, vagyis augusztus 10. Előtte való nap elmentünk megvenni a vonatjegyeket.

Másnap reggel találkoztunk az állomáson, kerókat fel a kerószállító vagonra, és hogy ne legyenek felügyelet nélkül, ottmaradtunk velük. Kissé nehezen, de nyugtáztuk, hogy azért az én bicómra ráfért volna egy alaposabb szerviz, ugyanis némi nyolcasok és fékhibák tarkították egészségi állapotát. Na nembaj, majd tekerek egy kicsit keményebben, legalább sportosabb lesz a dolog… Déltájban megérkeztünk a kiszemelt starthelyre, Balatonfűzfőre.

Felcuccoltunk és útnak indultunk. Az első 10 km-en enyhén szólva bebuktuk a dolgot. Ugye négy kerekünk volt /2-2 a gyengébbek kedvéért :)/, ebből 3 defektet kapott. Néztük, hogy mi a problemo, beragasztgattuk a lyukakat és újraindultunk.

2-3 óra múlva újra kellett a kerekeket pumpálni, mert a folyamatos terhelés alatt eresztettek, ezek szerint több lyuk volt, csak az a több kisebb is volt, így elkerülték a figyelmet. /itthon utólag a szervizben tudatták, hogy vmibe belemehettünk, mert az egyik belsőből 41 tüskét szedtek ki, aztán inkább hagyták is a számolgatást… Szóval bizta vmi fűzfői fának a termése lehetett ilyen tüskés, amin mi mit sem tudva átmentünk./ Hála Istennek azért volt nálunk pótbelső is, pumpa is, így nagy baj nem ért minket. Balatonfüreden épp borhetek volt, aminek keretében megismerkedtünk a traminival – fincsa egy bor, meg kell hogy valljam :) Aznapi tervünk Badacsonylábdihegy volt, ahol egy telken felverhettük a sátrat. Előbb viszont el kellett oda jutni. Ca. 70 km volt, de kész lettem a végére. Folyamatos hegyre fel és hegyre le… Lényeg a lényeg, 9-re megérkeztünk a célhelyre, sátor fel, pakolászás ide-oda. Kerestünk volna vmi féle kaját meg piát, de már zárva volt minden. Azért lementünk a partra, ahol egy csapból szereztünk nedűt, köszönet az éjjeliőrnek érte :) Kissé éhesen, de elaludtunk, és másnap fényes reggelre ébredtünk. Valószínűleg némi kétségbeesés látszott rajtam, mert mondta Tomi, hogy kitartás, megcsináljuk :) Jól is esett a biztatás, be is indult a második nap. Lelle volt a célállomás, odáig megint vagy 70-75 km. A segítőink:

Kedves kis Magyarországunk ugye nem egy hegyes-völgyes terület, így ez a szakasz már nem is volt olyan emberpróbáló. Kényelmesen végignyomtuk, viszont kajánk aznapra se volt sok, csupán csokik, szőlőcukor, müzli. Meg persze folyadékként víz, sok-sok víz! Megérkeztünk Lellére, vettünk egy sátorhelyet és lerakatba helyeztük járműveinket. Vigyáztunk nagyon, nehogy megtámadjanak a mókusok :)

Pár szabad óránkra való tekintettel igyekeztünk vmi betevőt keríteni. Végignéztük a pizzériákat, hol találunk extra nagy pizzát. Még kérésre se gyártottak volna 32-esnél nagyobbat, így kénytelenek voltunk azzal beérni. Persze, nem elégedtünk meg eggyel, ha lúd, akkor legyen disznó :D rendeltünk még 1-et 1-et. És ha már enni ettünk, vmit inni is kellett. A borvidék jelenléte sem elhanyagolandó, így természetes volt a választandó ital: bor! Abból fél-fél liter és mentünk nyugovóra. Jött a harmadnap. 5-re kellett visszaérni Fűzfőre, akkor indult a vonat vissza. Utolsó távunk majdnem 80 km volt, viszont valszeg annyira megedződtünk, hogy annyira lazán ment, mintha csak 20 km-et tettünk volna meg. A pumpálások a mai napból sem maradtak ki, de már azt is megszoktuk. Nem állíthatott meg semmi se :) Még az eső /csepergés/ is próbálkozott egy kicsit, de már az sem érdekelt minket. Csak mentünk és mentünk a cél felé. Fél 4-re körbekeróztuk a magyar tengert, ca. 220 km, finom táv. Volt még időnk lemenni a partra, bevágni fél-fél dinnyét, enni-inni, aztán fel a vonatra és go home!

Kellemes út volt, sok szép helyen biciklizhettünk nagyon jó időben, örökemlékű dolog. Köszi, Tomek! ;)